Tizenhárman ültünk a zsurló-fonatos asztal körül. Vacsorához melegítettük a szánkat: nyelvkörzéseket végeztünk, ajkainkat szét- majd újra összehúztuk. A szolgák nesztelenül jártak hátunk mögött egy érzelmes waltzot és aperitifet töltögettek apró hegyi kristály metszésű poharainkba. Szervizasztalkákat toltak be és a fal mellé állították őket. A selyem konyharuhák alól az előétel ínycsiklandó illata kandikált ki. Egy szolga bosszúsan az orrára koppintott, majd visszatolta a ruha alá.
Köztudott, hogy ha tizenhárman esznek egy asztalnál, közülük egy meg fog halni. Éppen ezért csendes és ünnepi hangulat lebegett a csillár felett, amely kész volt bármelyik pillanatban eleget tenni ennek a szeszélyes babonának, melyről mi is egy amerikai filmből értesültünk, de igazáról teljes mértékben meg voltunk győződve.
Az ebédlő kiváló ízlésről tett tanúbizonyságot, és ezt írásban is hajlandó lett volna megerősíteni. A rákpáncél berakással díszített tálalószekrénykék még a házigazda nagymamájának hozományából kerültek ki, a sámfából faragott, kifejezetten ide tervezett tizenhárom széket egy nagybácsi küldte első unokaöccsének születésére, hála a folyamatos hízelgésnek, ötven év alatt semmit nem veszítettek régi fényükből, ülőpárnájukat csak egyszer kellett áthúzni, a háború után mindet az akkori kínai császár kinőtt alsóneműivel vonták be (ez részben megmagyarázza eltérő méretüket, mivel őfelsége több évre visszamenőleg szíveskedett a ház kárpitosának rendelkezésére bocsátani feleslegessé vált ruhadarabjait).
Kezdett kínossá válni az előbbi ünnepi csend és angolosan távozott. Senki nem akart egy jó pohárköszöntőt elmondani. Még csak egy rosszat sem.
Néhány perc után szólásra emelkedtem. Olyan volt a hangom, mintha a saját sírom felett szájdobolnám Mozart Requiemjét. Próbáltam vidámságot erőltetni magamra. Viccelődtem a helyzeten, néhány pikánsabb történetet is elmeséltem. Aztán elfogyott a mondanivalóm. No hát akkor: fenékig!
Normális esetben én ittam volna ki elsőnek a poharat, most azonban úgy éreztem, megcsípett valami, lehajoltam megnézni, mi lehet. Egy eltévedt pókocska futott tova - biztosan nem ízlettem neki. Mikor felegyenesedtem, valószerűtlen látvány tárult elém: asztaltársaim tányérlyukra borulva ülnek az asztal mellett, szájukból kékes vér szivárog. Letettem a poharat. Asztalkendőm tányérom mellé fektettem. A pincérek előzékenyen belekezdtek az asztalbontásba. Kibotorkáltam az előszobába. Nagyon fájt a lábam. Éreztem, hogy lassan megbénul az altestem. Lerogytam a folyosón egy padra. Erős szédülés fogott el, lefordultam a vesekővel burkolt padlóra. Az utolsó, amire emlékszem, a folyosó álmennyezetének réseiből szivárgó ciáncseppek ütemes dobolása a homlokomon.
