Még nem adtam fel

Nádas Péter nem jelentette a véget. (Megjegyzem, azóta sem tetszett meg. De láttam olyat, aki szereti, na, az úgy is néz ki. A zh-ban, amiben róla kérdeztek, összesen csak fél pontot vesztettem. :P)
Egyszerűen elment a kedvem. Kávéból is már csak az 50 Ft-os kék automatás esik jól, 4 cukorral. Az egyetem sem lett könnyebb, rossz emlék sem kevesebb, a családi légkör nem oldódott tovább, így Gusztáv nem jutott be a legjobbak közé a 25-ei családi ebédre. (A zsűri indoklása: gyenge érzelmi kötelék, rövid futamidő. A bentlakásért nem kapott plusz pontot, pedig többször kivitte a szemetet.)
26-a óta görcsöl a hasam. Hányás-hasmenés, később ügyelet, sürgőségi (ó, hogy utálom a műanyag tűt). Nem vakbél, nem terhesség, kaptam hát nyugtatót, nem hatott. Azt hittem, most jön el a nap, amikor nem eszem semmit. Bírom az éhgyomrot, csak a tudat, az nagyon riasztó, ezért kerülöm - Tündit is mindig csodáltam a több napos léböjtkúráiért. Szerencsére kicsit jobban lettem (huh), megettem egy egész főtt krumplit, maga volt a mennyország. Utána, eszem a nassolós szívem, lecsúszott egy fél száraz kifli - nem kellett volna. Anyám délutánra belázasodott, így a háztartás gyakorlatilag teljesen megbénult. Fogyóban az aspirin.

Krakkó messze van. Néha belegondolok, mit csináltam tavaly ilyenkor kint. Olyan vegyes, olyan kusza. De csitt! Nehogy aztán kínos kérdéseket tegyünk fel egymásnak.

Idén ennyi. A jövő kecsegtetően szépnek látszik, majd megírom.

Nádas Péter: Egy antik... folytatás

Szóval csak azt akartam írni, amihez végülis nem jutottam el, hogy az ember élete abból áll, hogy megismeri azokat a dolgokat, amikkel nem akar foglalkozni, és kiszűri azt a keveset, amivel igen. Majdnemhogy felesleges dolgokkal töltjük fiatalságunk nagyrészét. Persze az ilyentérű műveltség nagyon hasznos, ha társalkodunk másokkal, kortárs festőket összevethetünk reneszánszbeliekkel, politikusok tetteit vagy régészeti felfedezéseket vitatunk meg, és még sok mást. De amikor magunkról, érzelmeinkről, világképünkről beszélünk, akkor hasznát vesszük ezeknek? Egy pillanatra nem hittem el, hogy minden mindennel összefügg, pedig: a világképünket pontosan meghatározzák az ismereteink, akár szeretjük őket, akár nem. Akkor Nádas is hatással van rám, de ebbe még belegondolni is szörnyű.

Nádas Péter: Egy antik faliképre (in: Emlékiratok könyve)

A tanár úr szerint, aki ebből a rövid írásból felolvasott, Nádas Péter a legjobb író, bár nem tette hozzá, hogy a magyarok között, vagy az egész eddigi emberi tudatban, énszerintem viszont egyik sem, de lehet, hogy azért van, mert nem bírom elviselni, ha végeláthatatlan mondatokat kell olvasnom, amik egy bekezdés hosszúak, persze, nem is lehetnének hosszabbak, mint egy bekezdés, most kipróbálom, hogy bírom, ha nekem kell egy ilyet írni, nem tudjuk, hogy a bácsi sem mazochizmusból írt ilye mondatokat, melyek minden mondattanos nyelvész álma, mindezek ellenére úgy érzem, nem estem hasra tőle, de lehet, hogy ez nem csak a végeláthatatlan mondatoknak köszönhető, hanem annak a kényes témának is, amit igen érzékenyen fejt ki, bizonytalanságban hagyva az olvasót, hogy a lírai én, merthogy, szerintem soha nem az író szól hozzánk egy-egy szépirodalomból, vagy ha mégis, akkor szerinte az már nem vehető szépirodalomnak, végül szexualitását tekintve hova sorolható, csak annyit tudunk róla, hogy szeret egy asszonyt, de nem derül ki, hogy ő ugyanaz-e, mint az említett jegyes, és hogy szerelmes belé a korábban atyai jóbarátnak titulált férfi, ehhez járul még az az életrajzinak tűnő adat, mármint a lírai én életéből, miszerint gyermekkorában az erdőbe járt önkielégíteni a barátjával, közben nézték egymást, elképzelhető azonban, hogy én vagyok túl prűd, vagy túl nőies, hogy nem tudom élvezni, hogy valaki egy egész novellán át faroklóbálásról beszéljen, olyan érzékletesen, hogy összefut az ember szájában a nyál, és menten bekapná a falikép barna bőrű férfijának nemi szervét, zacskóstul-mindenestül, feltéve, ha nem lett előtte rosszul attól a csorgó szentimentális hangvételtől, mellyel a lírai én felvezette azt a témát, amiről állítása szerint nem akart beszélni, majd próbál közelíteni ahhoz, amiről akar beszélni, ebben a pillanatban viszont már az olvasó is szívesen lebeszélné mindenféle további téma kibontásáról.
Huh. Eddig bírtam.

Nagy az Isten állatkertje

A szomszédunk - idénynek megfelelően - almával dobálja a kutyánkat. (Azelőtt paradicsommal tette.) Teljesen igaza van. Családunkban utánam és a tesóm után a kutya áll Anyáméknál a harmadik helyen a 'nevelésünk csődje' c. versenyben. Dobogós! Azért kicsit sajnálom a bácsit. Ha igaz a hír, hogy nem sok van neki hátra, akkor nem kéne azzal a csönddel úgy sietnie. Igen, kedveseim, nagy szó a halál. Eötvös József Gusztávja 240 oldalon keresztül hisztizik érte. Nem tehetett róla, mindenben pechje volt. Najó, valljuk be, elég gazdag családot tudhatott maga mögött, így csak lelki válságokon mehetett keresztül, főképp két szerelmi válságon, amik kihatottak a politikai válságára. Mennyi herce-hurca egy pár nőért! És ki lett boldog végül? Gyermekkori jó barátja, aki szegény családból jött, és földművesként fejezte be! Szép kis leosztás. Közben egyszer kellett kimennem rászólni a kuty...bocsánat, kétszer. Eötvös után sikerült a büfében megismerkednem egy magyar szakos diplomással, aki felírta a nevem egy papírra. Illendőségből én is az övét, és nagyot sóhajtottam magamban, hogy szerencsére vele sem kell semmilyen ismerkedős procedúrát végigjárnom, mert megtaláltam a szép szőke hercegem, akivel jót sétáltam volna ma ebben a kedves őszi belvárosban, ha itt lett volna, de mivel nincs, elmentem Micimackóval egy kis mézgyűjtő körútra a Vásárcsarnokba, vettem 15 dkg csalamádét, amit ebben a pillanatban fejeztem be, egy doboz kandírozott gyümikeveréket a holnapi sütibe és végül 10 dkg lengyel füstölt sajtot, amit a kávé közben fogyasztottam el, a Rádayban, ahol általában kávézunk. (Ezt nem kellett volna, mert remegtem és izzadtam tőle, de csak step közben jöttem rá.)

Néhány szóban csak a lényeget

Két hete családi nyomásra töröltem 3 postot, mert a véleményem nem volt számukra elfogadható, ezért mondanék néhány triviáls dolgot:
-ez a blog öncélú (nem tud és nem akar más lenni)
-olvasása nem kötelező
-felelősséget nem vállalok az olvasókért
-egy véleménynyílvánító post törlése nem egyenlő a vélemény megváltozásával
-a postokat akkor írom, amikor időm jut rá, nem pedig amikor kedvem van.
Ha valaki mégis engem választ, azt szeretettel látom, és örülök neki!
Ennyi szerettem volna.
Köszönöm.

Skakać jak...

A 'skakać' igét akkor tanultam meg, amikor János legelőször talált egy Tamáshoz jól passzoló igét. És mit hoz a sors: nyelvi szakszemináriumra pont egy olyan cikket kell feldolgoznom, amiben az ugrálással kapcsolatban van néhány kifejezés. Éspedig:
skakać jak kangur,
skakać jak wróbel/na nici/na sznurku,
skakać jak dzięcioł,
skakać jak kogut,
skakać jak zając,
skakać jak sarna,
skakać jak wesz na grzebieniu.
Ezeket most nem fordítom le, mindenki nyugodtan engedje szabadon a fantáziáját. A tanulmány 2003-as, így nem csoda, hogy nem került bele a 'skakać jak Tomasz na Rynku'. De ha egy ilyen sztár teremt új kifejezéseket maga körül, azzal bizony számolnia kell majd a jövő nyelvészeinek!

Lélegzem

Most valami leírhatatlan tompaság visz előre, könnyedén, mintha súlyom nem is lenne. Testem emelkedne, de a fejem elnehezedik. Lassan lélegzem. Lebukom az asztalra, húzza valami a fejem lefelé, pedig nem akarom, húz bele az asztalba, húz le valami ismeretlen erő, kihalt utcák hideg aszfaltjára, amiken annyit jártam, megcsókolnám minden kövét azoknak a szent házaknak, visszaadnák a hitem, hogy újra a felszínre bukhassak. Pedig kellemes ez az ájulás, a régi emlékek közül a meleg fürdőket juttatja eszembe, a meleget, amit már olyan régóta nem érzek jólesően, mert mindig fázom. Ott is fáztam, a piros falú kocsmákban, ahol kopott rámákból regényes szemű emberek néztek le rám, olyan senkik, mint én, csak nekik már egy falon lóg a képük, pedig voltak valakik, tartoztak valahová, lélegeztek és lüktettek, mint a tér, amibe most belebámulnak. Van valami hideg a tekintetükben, ami visszaveri a gyertyák lángját, a szemünk lángját, titkolt vágyaink és éhségünk legbiztosabb jelét, semmivé tesznek, mint amilyenek ők maguk, fojtott fényképek, egy letűnt kor néhány megmaradt pillanata, amikor néhány ember a magasztos emlékezésnek lefényképeztette magát, de nem lettek senkinek sem fontos emlékei, pusztán egy turistacsalogató kóceráj gyér lámpájánál a kísérteties dekoráció.

Csak annyit tudok, hogy lélegzem, lassan lélegzem.

Rendrakóparti

Tegnap éjjel elkezdtem megint szelektálni jódolgomban, és sajnos ma reggel is folytattam, pedig tanulni kellett volna. Sebaj, idő mint a tenger. Kicsit jobban elférünk majd. Úgy látszik, most jött el az az idő, amkor az ásvány-bélyeg-teáspapír-doboz-papírzacskó-igyó-bigyó-vicek-vacak gyűjtése már nem okoz felhőtlen örömet.

Akinek kell, vagy ismer olyat, akinek kellhet néhány tonna teáspapír, az vegye úgy, hogy máris nekiajándékoztam a készletemet! Köszi! (Ásványaimat pedig megegyzés szerint pénzzé tenném, ha lenne valaki tényleg lelkes, hozzáértő gyűjtő...)

Azóta

Hú, majdnem egy hete, hogy utoljára írtam. Minden szemrehányásnak helye van, mert sokminden történt ám!
Szóval, kezdetben volt az Ige, és utána ráépült egy csomó tudomány, például a nyelvtudomány, aminek áldásos mannáját két hét múlva fogjuk megszívni (értsd: zh Janinál). De épült rá irodalom is, ami egy veribölcsész doktorandusz kiscsoportos foglalkozásán még igen kellemes, ám 260-ad magammal egy terembe zsúfolódva egy rigolyás tanárnál (legutóbb azon akadt ki, hogy az első sor üres volt, és előre ültette a leghátsó sort) már nem az az élvezethalmozás. Nem csak az ókor járt ilyen pórul, hanem a 19. század is - nem irigylem azt a sok okos embert, aki a nyelvi problémákon törte a fejét, de a már említett Margócsy Tanár Úr előadásában semmi sem marad élvezhetetlenség nélkül.
Meg szerdán volt Pusztai Tanár Úr születésnapja, ahol életem legjobb észt polkacsokrát táncoltam, fájós lábbal, a kadrel (amit Mamával, Papával és Péterrel táncoltunk négyen) tökéletesre sikerült, szebbet kívánni sem lehetett volna (leszámítva, ugye, egy pár kifejlett vízhólyagot).
Ma meg dolgoztam, a Kutyakiállításon, jó volt, édesek voltak a kutyákok, de a francba az ingyen ajándékokra hajtó általános iskolásokból meg kövér bácsikból!
Most pengetni fogom a hegedűmet - merthogy hétfőn óta hegedülni tanulok! :)

Szombat óta ezek történtek

Kicsit megint le vagyok maradva - kezdem felvenni a szüleim stílusát: élet a hó alatt.
1. Voltam dolgozni szombaton. Nem ez volt az első eset, hogy pénzt kaptam tevékenységért: játszottam színházban, táncoltam télen miniszoknyában színpadon, osztottam szórólapot tűzálló ruhában, kutattam az udvarunkon apró kavicsok után a földben. Na, de azért mégiscsak másféle munka: gyerekekkel játszani! Animátor - ez a nevem. De ne feledjük a tényeket: aznap szakadt az eső, beázott a sátrunk, 5 gyereket láttam összesen, ebből másféllel 'játszottam'. Nem izzadtam meg...
2. Meglátogattuk Nagypapámat családilag (kiv. Andris, ő aludt). Ebédszervíz nagypapinak álácsombok: leves megfőz, tűzhelyestül kocsiba berak, kidöcög nagypapihoz, kivesz, feltálal. Abszolúdt működött. Nagypapa nekem adta a régi kis kávéfőzőjét, a kétszemélyeset, retro darab, igazi unikum. Meg leszedtük a diót: Apám ütötte és rázta a fát, mi meg Anyuval nem győztünk félreugrálni. Kárpótlásul kaptunk málnaszörpöt meg meggybort.
3. Gusztáv megjött. Kivételesen megismert a pályaudvaron és nem ment el mellettem. Bizton állította, hogy most már tényleg elköltözik, de mint tudjuk, ez mindeddig nem történt meg, és nem is fog egyhamar.
4. Miután a transzlatorika órát csütörtökről tízről hétfő fél kilencre raktuk, a bácsi egyszerűen elfelejtkezett rólunk. Kilencig vártunk, aztán bekopogtunk a titkárságra: hát nem ott kávézgatott békésen? De nem kell félni: a maradék egy órát becsületesen megtartotta.
5. Valamilyen különös okból a hétfői észt finnugráson eggyel több lány volt, mint fiú (nem hárman voltunk, hahaha). A legtöbbje nem is tehetségtelen, aminek személy szerint nagyon örülök - persze nem fogom Gusztit lecserélni egyikre sem..
6. Guszti megbetegedett. Nagyon cselesen csinálta: fokozatosan építette fel, először csak fájt a feje és gyengének érezte magát, majd szédülni kezdett, elment az étvágya és végül belázasodott. Éjjel arra ébresztett, hogy hánynia kell, eleget is tett eme késztetésnek, valamint más természeti kényszereknek. Kétszer fürdettem meg egy kád jó hideg vízben. Úgy vettem észre, tetszik neki. Fél éjjel fent voltam vele, csak nem akart jobban lenni. Már egy kis pirított búzadarával is megfenyegettem, de semmi. Reggel elvittük orvoshoz (valami vírus, mondta), kapott gyóccert, bevette, semmi. Délutánra (merthogy közben beszaladtam az egyire véletlenül összefutni meg tanulni) még mindig semmi változás, kénytelen voltam hát vizes lepedőbe csavarni, ez végre hatni látszott, meg lecsúszott némi főtt krumpli a gyóccer mellé. Most, kb. egy lemeznyi 80'-as évek sláger meghallgatása után végre elszundított.

Persze elképzelhető ilyen variáció is:
....
- Üzensz valamit valakinek?
- Nem, köszönöm.
- Rendben, ahogy akarod.
Mindig olyan kínosak ezek az utolsó pillanatok. Gyorsan megöleltük egymást, hogy ne kelljen a másik szemébe nézni. Éreztem apró szívének dobbanásait csontos mellkasán át. Kibontotta az ölelést, majd magamra hagyott. Nem sokkal később én is magamra hagytam magam.
...

Sámli

Hosszú, szótlan erdei menetelést bontott meg szavaival.
- Egészen biztos vagy benne?
- Persze.
A vastag kötélcsomót áttette a másik vállára - nehéz volt egy ilyen legyengült szervezetnek több órán át cipelni ezt a kevéske terhet is (az Erdőtündér ugyanis mindennap fogyott egy kicsit az utolsó hónapokban). Határozott válaszom ráncokat csalt arcára, ajkát harapdálta. Mentünk tovább némán. Az utat figyeltem: úgy rémlett, nincs messze már a leágazás, amit keresünk.
- Erre.
Letértünk. Magas gaz, kuszán nőtt bokrok között törtem az utat a kis sámlimmal. Végre megérkeztünk a fámhoz. Ebben az erdőben mindenkinek saját fája van. Régen jártam erre. De idejében, mert a nap már elindult, hogy befészkelje magát két lankás domb közé. Felerősítettük a kötelet, majd megálltunk egymással szemben.
- Hát, akkor szia. Remélem, nem fog fájni.
- Ne aggódj - kínosan mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?
- Üzensz valamit valakinek?
- Már elbúcsúztam mindenkitől, akitől akartam.
- Oké, ahogy akarod.
- Ja, a sámliért gyere vissza, hátha jó lesz még valamire.
- Persze, mindenképpen.
Gyorsan megölelt, majd magamra hagyott. Nem sokkal később én is magamra hagytam magam.
Éjfél felé feltámadt egy kicsit a szél - úgy hintáztatott, mint valamikor nagyon-nagyon régen Nagymamám egy koszos játszótéren a panelok között.

Lufi

Nem tudom, volt-e valaha önbecsülésem, de ha volt is, elfogyott. Kimerítő ez az ingadozás, amiben a családom hintáztat. Szeretnék nyugodt lenni, szeretném, ha senki nem cseszegetne, nem noszogatna, nem szidna le. Utálok dühömben és elkeseredésemben sírni. Megkérem a Télapót, hogy hozzon nekem egy olyan füldugót, amivel nem hallom azt a sok rosszat, ami a fejemre zúdul, és egy olyan szemüveget, amivel csak a jót látom, az utálkozó és gúnyos arcokat nem. Nem tudok együtt élni azokkal, akik nem szeretnek, de nem tudok elmenni sem, és nem tudnék nem visszajönni sem. Megrekedtem valahol a semmiben, lebegek, mint egy lufi, mert az vagyok, céltalanul lebegő, tehetetlen üresség, várom, hogy valami vagy valaki kipukkasszon.

Szabad szombat

Nem mentem könyvtárba, mert azt hittem, itthon is menni fog a tanulás, de nem, megint elkezdtem kipakolni a fiókjaimat, hogy kidobáljam azokat, amikre már tényleg és igazán semmi szükségem nincs, és hogy helyet szorítsak az újaknak. Évről évre viszek magammal egy nagy adag prospektust, meghívót, tájékoztató, műsorújságot, egyéb emlékeket, mert gyenge a memóriám, bizonyos tekintetben, és kellenek ezek a hívószavak - de biztosan kellenek ezek? Lesz még rájuk idő? Ezen a héten egy enyhén raccsoló, szakállas bácsi azt magyarázta, hogy jegyzetelve olvassunk, mert mindent csak egyszer jut idő elolvasni. Szeretnék olyan okos lenni, mint az a bácsi. Neki vajon vannak olyan emlékei, amiket néha elővesz? Kellene, hogy legyen egy pár. Végeredményben irodalmár. Kell, hogy legyen az életében olyan pillanat, amikor egy kávé mellett, füstölve elmereng dicső múlton, majd lassan leír egy tudományos cikket régi, apró notesze fakó lapjaira, amiről a jövő diákjai mind azt hiszik majd, hogy komoly könyvtári munka és éjszakás izzadság szüleménye, pedig nem.

És még sokminden

Még ezek történtek a héten, össze-vissza:
1. Benedekmesterrel (aki közgáz mellett bölcselkedik) felvettünk egy közös órát szerda reggelre. Isteni szerencsében van részem, mert ez csak néhány száz embernek adatik meg az életben! (mármint vele egy előadást hallgatni) Ráadásul mellette ülhettem!
2. Összevesztem Gusztávval. Aztán kibékültünk persze, csak addig volt egy masszív világvége-hangulatom. Most albérletet keresünk. Sajnos csak én vagyok nem dohányzó lány.
3. Voltam Tánc Maratonon, és megállapítottam, hogy igencsak visszafejlődtek az izmaim. Skandal!
4. Csináltam egy nyakláncot, amit egyszer vettem fel, és egy karkötőt is, amit soha nem fogok hordani. Vajon létezik olyan piac, ahol tudom értékesíteni?
5. A Vendég megérkezik, de nincs, aki fogadja. Élményanyagát tekintve öt felvonásos dráma, bérelt helye van a memoárjaimban.
6. Tinódi megborotválkozott. Ez mindenképpen hírértékű.
7. Volt még egy csomó... azokat majd máskor.
13. A Hét Törpe el méltóztatott tévedni az erdőben vagy a bányában. Az üzenetekre mindenesetre hamarosan válaszolok. Addig is: akinek van tolla, írjon vele! (Ma is milyen okos voltam...)

Minden kezdet sokat jár a kútra, mégis megbotlik...

Úgy érzem, évek óta nem írtam ide, sőt, mintha netet is a régmúltban láttam volna utoljára. Ezért az 'elvonókúráért' Gusztáv és a fénysebességgel induló egyetem okolható, de a bosszankodástól szerelemre és energiahiányra hivatkozva eltekintek.

Évkezdési lelkesedésem addig tartott, míg meg nem láttam a fáradtságtól felpuffadt arcom kerekedni a magyar tanszék mosdójának leharcolt Krudi-típusú csaptelepében. Ez a hét az összeszokás ízét hordozta csókjaiban, ami azt jelentette, hogy nem csak szívünk, hanem biológiai óránk ütéseit is megpróbáltuk összehangolni, amely (egyébként igen lelkes) próbálkozásnak az lett az eredménye, hogy a hét végére úgy elfáradtunk, mint máskor egy hónap után, mivel akkor mentünk aludni, amikor Gusztáv elfáradt, és akkor keltünk, amikor nekem be kellett mennem az egyetemre, így történt, hogy az alvással töltött óráink száma nem érte el és nem haladta meg ama bizonyos híres magyar dalban megjelölt optimális mennyiséget.

Hétfő, már megint

Ez egy nagyon rossz nap volt. És nem csak azért, mert halszagú virágot vettem, ami ugye eleve abszurd. Nem ettem egész nap, csak egy sóskiflit, és szenvedtem egy könyvvel két órát, mert nem tudtam kiolvasni, egyszerűen elfelejtettem olvasni. Itthon meg viták sorozata, a legjobb családi program a hétköznapokra.

Szóval most megint ott tartunk, ahol mindig is, önmagunk körül futkosunk, és engem szidunk, mintha semmi dolgunk nem lenne, önbecsülés sehol, remélem, felébredek holnap, de ha nem, engem nem érdekel, az sem baj, a fene az egészbe, soha semmi nem jó, amit csinálok, akkor meg nem teljesen mindegy?

Igen, sok barátomban nagyot csalódtam. Azokban is csalódtam, akiket nem neveztem a barátomnak. A Tesóm azt mondta, oda se neki, holnaptól mosolyogjak, úgy könnyebb lesz, akkor enyém az egész világ. Mindig találunk egy apró és gyenge érvet, ami miatt nem kötjük fel magunkat.

Nem tudom, holnaptól tényleg más lesz-e. Biztos nem lesz ilyen rossz nap, mert nem veszek büdös virágot. Mosoly, műmosoly? Ki tudja. Holnap lesz a tanszéken óramegbeszélés, nem lehet tudni, mikor robbantom rájuk az épületet...

Gusztáv

Lassan a hétköznapok megszokásává válik az a félelem, hogy Gusztáv elhagy. És minél jobban vigyázok, annál többet hibázok. Semmi sem lehet tökéletes, csak Gusztáv. Pedig a környék legjobb 'bukszája' vagyok. Utálom a strigulákat!

Balatonalmádi, sokadik nap, reggel

A tegnapi 'Részegedj okosan' nem egészen úgy alakult, ahogy terveztük, egyrészt, mert öregek vagyunk és nem bírjuk a piát (én soha nem is bírtam), másrészt a sokadik pohár után elkezdtem sírni és nevetni egyszerre, csak már nem tudom, hogy min (akkor sem tudtam, és mivel ez nem elégítette ki Gusztávot, kiállított a játékból).
Most jól vagyok, csak kicsit éhes.

Balatonalmádi, sokadik nap

Ezúton szeretném megköszönni a szüleimnek (tényleg, most őszintén), hogy úgy neveltek, hogy négy nap után úgy hiányozzon a kultúra, mint egy falat kenyér, és hogy a jó alkoholt értékelni tudjam. Éd'sanyám, Éd'sapám, ekstrapuszit kaptok, ha hazaérek.