wtorek, 19 listopada 2013

Garzon

Garzon

(Solo)

Meleg van. Egy kis pára.
Faltól falig. Faltól falig. Faltól falig. Faltól falig.
Kint a város, de mozgás alig.
Földre le, plafonra fel. Csend. Meleg. Kis pára.
Majd megint: faltól falig. Faltól falig. Faltól falig. Faltól falig.
Földre le, plafonra fel. Csend. Meleg. Pára.
Vízszintesből meredek fel egy repedésnyi hajszálra.
Kint a város, de semmi forgalom, mozgás alig.
Faltól falig. Faltól falig. Faltól falig. Faltól falig.
Ágy szélén, a rugót edzve. Asztal mellett. Fotelkarfán.
Üres kádban fekve. Puffra kuporodva. Semmi ágán.
Faltól falig. Faltól falig. Faltól falig. Faltól falig.

Beszédhangok a lépcsőházban!
Valami nesz! Kulcs? Fordul? Zárban?

Kint a város, mozgás alig.
És újra megint: faltól falig.


Szerelem

(Kánonban)

Amikor minden
rendben van, és ezért nem
kell külön szólni.


Kávé

(Improvizáció egy szem mélyhegedűre)

Egyedül élek.

Karácsonyra hatszemélyes kávéfőzőt kaptam.
Díszterítőt hozzá való szalvétával (8 darab).
Egy pakli francia kártyát, a hátoldalon tengerpart.
Különleges, rózsás tusfürdőt, 1 litert.

Július van, reggel fél hét.
A balkonon török kávé, könyv.
Egyedül élek.

niedziela, 28 lipca 2013

Tolvajok



Önkormányzat
(Fürelizre)
Egy pillanat, mindjárt kapcsolom.


Tanulmányi osztály
(Állókép aláfestéssel)
Mindjárt szólok neki, várjon itt kint, kis türelmét.


Rendelőintézet
(Végtelenített együltőhely)

Foglaljon helyet, majd szólítjuk.


Okmányiroda
(Arcjáték)
Sorszámot húzott reggel...?

niedziela, 28 kwietnia 2013

Feketén-fehéren (Regina, 2013)

No, csak egy kis életrajzi adat, hogy személyessé tegyük az írást (fontos motívum emlékállításnál): ma sem mentem férjhez, és pontosan tudom, hogy kihez nem fogok hozzámenni. Ez csupán egy kockája a fekete-fehér mozaiknak (őszinteség), és most már a múlt is (kifakult), lepréseltem a jegyet, kész - ennyit a szájbarágós vázlatokról.
Tehát. Groó Diana rendezőnőtől ez az első filmem, hiába szerettem volna neten megnézni a Csoda Krakkóban-t, nem találtam, ha valaki kölcsönadja, elviszem a Reginára - ma én vittem a közönség negyedét, és nem egy iskoláscsoportról beszélünk. Apropó: a film kitűnő illusztráció lehetne olyan iskolai témákhoz, mint pl. a XX. század első fele, II. világháború, vallási reformok, feminizmus. De természetesen nem azért becsüljük nagyra, mert kiegészítésnek jó, de akkor meg miért.
Jó például a hossza - éppen a tűréshatárig megy a homályos-zavaros kockasor, 63 perc (biztosan bűvös szám) szinte még sok is, főleg, hogy a végén néhány képsor megismétlődik legnagyobb bánatunkra. Mert mit látunk? Archív felvételeket, nagyon rövid snittecskéket, fényképeket - hozzá korhű dalocskákat és gitárpengetést (Kardos Dániel) hallgathatunk a visszaemlékezések mellett, amelyek a film alapjául szolgáló Elisa Klapheck rabbinő könyvéből valók (Fraulein Rabbiner Jonas: The Story of the First Woman Rabbi, 2004). A képanyag tekintetében egyszerre volt szűk- és bőmarkú a sors: míg a főhősnőről egyetlen egy fénykép maradt csak fenn, addig a korszakról, a témáról szóló felvételekkel (látszólag) Dunát lehetne rekeszteni. (Más kérdés, hogy ezekhez az alkotók hogyan jutottak hozzá, hogyan válogattak, izgalmas.) Ez mondjuk nekem kicsit sem baj, mivel órákra ott tudom felejteni magam a régi fénykép- és videófelvételek előtt.
Az viszont kicsit baj, hogy az életrajz nyomvonalát követve elég sok kislányt, nőt és nénit láthatunk, akik közül egy akár Regina is lehetne, de nem az, hanem egy nagyonis másik nő - ez felveti azt a problémát, hogy hogyan tudná egy tucat másik nő (ők ismétlődnek a végén, lásd feljebb) visszaadni Regina Jonas személyiségét, amelyet éppen most akarunk megismerni? A felvételeken látható sok nő nem csak azért nem ugyanaz a nő, akit keresünk - mert ugye nem az -, hanem azért sem, mert az, akit keresünk, az nem a felvételeken látható és nem véletlenül nem látható felvételeken. Az a nő az írásaiban él (ah! és amelyekből lehetett volna több idézet, hé), és már ott tartok, hogy kifejezetten örülök, hogy csak egy kép van róla, nem eszi meg a bulvárrozsda foga, nem lehet nyammogni rajta. Pedig egy 34 évvel idősebb rabbiba volt szerelmes - de ő nem olyan, akin nyammogni kell, ez nem a spektrumtévé, kérem.
Mint a vallásba visszatérő ismerősöm kérdezte: hozzáférhető vajon a szakdolgozata? Mert azt jó lenne elolvasni. Biztosan soványan illusztrált, de van, amit jobb elképzelni.
(Cudarokosak voltunk ma is!)

(Itt láttam: Uránia Nemzeti Filmszínház, 2013.04.28., 16.00)

niedziela, 10 lutego 2013

Je ne regrette rien (Hitgyógyász, 2013)

Ezt az írást nagyon nehéz volt elkezdeni, maga a kezdet majdnem akkora lélegzetvételt kívánt, mint amekkorát Teddy (Bán Bálint) vett, hogy fennhangon (többen szívükhöz kaptak!), jó falusi menedzser módjára, vagyis egy vásári kikiáltó stílusában az alagsorba invitálja a kedves egybegyűlteket. Láttam, ahogy lassan besomfordál, egészen nyugodtan és természetesen, ahogy nézi az előtérben állókat, és a pillanatot várja, hogy lecsaphasson.
Azért volt nehéz ezt elkezdeni, mert honnan kezdjem: onnan, hogy egy ideje már csak üres-üreges-üveges férfiszívekbe boxoltunk, és kellett valami kihívás jellegű? Vagy hogy a fiatalkori spontanaitást akartuk visszacsalni egy kicsit az életünkbe, amikor a jegyirodában az utolsó rendes ülőhelyekre vártunk? Vagy hogy valami barátságfélét akartunk megmenteni...? Ó, az ember tesz ilyesmit végszükségben - próbál menteni.
Hagyom inkább az okokat, onnan kezdem, hogy mindig nagy örömömre szolgál, ha nem egy sokadik klasszikust látok, hanem egy jobbjára ismeretlen (és ezért jobbjára ártalmatlan) szerző ismeretlen művét - Brian Friel 1979-es darabja ilyennek tűnik, habár már több darabját bemutatták itthon. Igaz, jó lett volna olvasni a szöveget, csak annak a kedvéért, hogy mit hoztak ki hőseink a lehetőségekből. Az is nagyon üdítő, hogy a pincében, az öltözők folyosóján játszanak, igen sok ajtóval, a színészek és egy beépített néző által mozgatott kellékekel és fényekkel, hogy az utolsó pillanatban, remegve megvett (és utólag kissé drágállot) jegyünk a második sorba szólt - ami egyben az utolsó is volt -, ami igen családias légkört idézett elő.
A darab ugyannak a történetnek az elmesélése három nézőpontból: a hitgyógyász, Frank Hardy (Fehér László), kedves neje, Grace Hardy (Ostorháti Bernadett) és a menedzserük, Teddy monológja. A klasszikus séma szépen, jó tempóban építi fel magát, vannak ismétlődő kedvességek, lépésről lépésre kiderülnek a részletek és az a bizonyos este is, amikor Frank meghal (vagy nem, ugye). Frank töprengése a létező vagy nem létező tehetségéről könnyed álmodozásnak tűnik Grace előadása után a halott csecsemőről, meghibbant apáról, pénztelenségről, a vitákról, az alkoholról. Teddy jelenete fogja össze és tágítja-mélyíti az elhangzottakat, a sóbizniszről és az olyan barátságfélékről, amelyek a vállukon hordozzák emberek egész életét és boldogulását. A tehetség forrásának kutatása helyett részemről sokkal érdekesebbnek tűnt az életbenmaradás, a túlélés harca a földszintes égen.
A színészek játéka zseniális volt, a színésznőbe rögtön bele is szerettem, főleg azért, mert képes volt karakterében maradva érthetően beszélni, míg a férfikollégák néha indokolatlanul mellőzték az artikulációt. A főhős adottsága, karaktere olyan rejtélyes maradt, mint a szerepe, végig nem tudtuk hova tenni, de ez természetesen jó. Most kell ezeknek az embereknek a nevét megtanulni (Fekete Ádám dramaturghoz már volt szerencsém, éljen a félműveltség).
És honnan a cím? Talán, mert senki nem bánt meg semmit, nem volt önvizsgálat, sem bűntudat - és persze én sem bántam meg, hogy elmentem, hogy azzal, akivel és akkor, amikor, mert azt hiszem, a barátságféléket menteni kell, ennek felismerése pedig szín tiszta ösztön és tehetség, még akkor is, ha később kiderül: fatális hiba.

(Itt láttam: Ódry Színpad, 2013.02.10. 18.00, rendezte: Fehér Balázs Benő)