Londonból

A legszebbek azok az esték, amiket tutira tervezel, de túl spontánra sikerednek. A szerda éjfél egy romkocsma előterében talált, ahol nagyon elszántam próbáltam fennmaradni egy billegő bárszéken. Már éppen leestem volna, amikor álmaim hercege felbukkant és megmentette életemet. Azonnal beleszerettem. A szokásos formások után (útlevél- és telefonszámcsere) egy klaviatúra-darabkát nyomott a kezembe: a H-t. Hans vagyok - és megrebbentette a szempilláit. Meghatódtam. Volt már rózsa, bekarcolt termés, kagyló - de ugyan már!! Ez az én emberem, gondoltam. Hol laksz - átkaroltam a nyakát. London - és rebegtette a szempilláit. Gúnyos és kihívó mosolyom válasz volt minden fel nem tett kérdésére. Kisétáltunk a kocsma elé. Szorosan átkarolt, még a lábait is körém fűzte. Szempilláival verdesett, mint valami angyalszárnyakkal. Lassan felemelkedtünk. Csodálatos volt. Két óra múlva leszálltunk egy Russel Square-re nyíló utcácskában. Aki szeretne londoni képeslapot, csak írja meg a címét, itt leszek még egy darabig.

Hétvége 2., egyben utolsó és befejező rész

Bogyófürtösön valami csúnyán kiverhette a biztosítékot, mert nem volt jégkocka a hűtőben. A többi tömény pedig nem túl bizalomgerjesztően úszkált az üvegekben. Ilyen hozzáállás mellett kénytelen voltam egy jól irányzott csuklómozdulattal kizökkenteni a csapos alsó állkapcsát a megszokott helyzetéből. A falu határában egy lovarda működött. Jó kis helynek tűnt, amíg a csikó nagyságú kutyák és közöttünk el nem fogyott stílusos fakerítés. Uccu neki a határnak, ki merre lát. Marek elvtárs a patakba ugrott és békalencsének álcázta magát. Micimackó felcsimpaszkodott egy törpefenyőre, és úgy tett, mintha félig érett toboz lenne, a hatás kedvéért még gyantádzott is egy kicsit. Részemről magamba zuhantam, a gödör felett meg már hiába ugattak a kutyák. Hamarosan megunták minket és visszakocogtak főhadiszállásukra. Marek elvtárs szabályellenesnek nyilvánította az esetet, és feljelentést fontolgatott.
Jólbefürdős volt az utolsó állomás, egy karcsapás erejéig én is bemerészkedtem a vízbe. Marek elvtárssal már a velős kenyérre gyúrtunk, amit a méltán híres Mozgólépcsős kiskocsmában lehetett jó pénzért beszerezni. Innen hazafelé fordítottuk a menést, teljesen eseménytelen-pilledős vonatúttal koronázva meg a napot.
Itthon mindenki nagyon örült nekem, de Anyukám közölte, hogy a fekete zokni viselését lázadásnak veszi.

Hétvége

Nagytópalotás-külsőről indult a túra, pontosabban a falu muskátlis vendéglátó ipari kisegységéből. Erőgyűjtés után felkerekedtünk és a műúton elgurultunk a turistaösvényhez. Már az első pillanattól fogva nem volt veszélytelen a vállalkozás. Emelkedő jön, húzzuk meg, gyerekek, kiáltott fel hirtelen Micimackó, és körbeadta az üveget. Véletlenül eltévesztettük az utat, de ha már a nyaralók közé keveredtünk, nem restelltünk kirámolni egyet-kettőt. Mentségünkre legyen mondva, csak az apróbb és értékesebb tárgyakat vittük el, amiket a következő faluban jó áron akartunk némi alkoholtartalmú frissítőkre becserélni.
Szélesvászonyban féktelen jókedv hirdette a nyarat: sehol senki. Ja, egy temetkezési vállalkozó. De munkáról nem szeretek szünidőben beszélni. A könnyen szerzett értéktárgyakat könnyű italokra cseréltük, és úgy döntöttünk, átvágunk egy 300 méteres szakaszt, csak hogy ne kelljen végig a műúton mennünk. Nem nyertünk. A trécsényi kocsma sercegő neonfényének halványkék derengése lebegett a szemem előtt, miközben maccsétával utat törtünk magunknak a susnyásban a mezőre. Ez már biztosabb helynek látszott: ripacsok illegették magukat szégyentelenül, és egy bálnavadászat itt felejtett csontjairól éticsigák százainak szeme pislogott ránk.
Némi kelemaringózás után megérkeztünk a biztató hangulatú trécselyi kulturközponthoz, ahol jó étvággyal láttunk neki a közben már igencsak összenyomódott ozsonnának. Szerencsénkre pont aznap tartottak a helyiek falunapot, főzőverseny, pálinka kóstolás, tehenészlányok tánca - ki kívánhat magának szebb koradélutáni programot, mint tömény alkoholok ivása után tömény női combokon való szemlegeltetés? Persze nem tettük ezt sokkal hosszabban, mint ahogy elmesélem, nekiindultunk újra, de most már szigorúan a műút széli korlátba kapaszkodva, nehogy úgy járjunk, mint Trécsely előtt. Micimackó és Marék elvtárs rágyújtottak néhány munkásmozgalmi örökzöldre - le is égett a fél domboldal.
folytköv., képek előlegbe itt: http://picasaweb.google.hu/marodicomplex/BalatoniKirandulas#

Hétvége előtt

Apám még a hét elején kezembe nyomott egy listát mindenféle, porzó emberek számára hasznos és kevésbé hasznos ételekről (ennek eredménye volt hét elején az ananászos csirke és a porészárban sült csikre lilahagymával meg cukkinivel). Ezzel felszerelkezve érkeztem meg Micimackó falujába egy esős délutánon, ahol éppen egy fesztivál feszítgette a kereteit. 8-9 körül sikerült kitörnie, mi pedig helyszínről helyszínre vándoroltunk tombolni. Bella ciao forever!

Vacsi

Tizenhárman ültünk a zsurló-fonatos asztal körül. Vacsorához melegítettük a szánkat: nyelvkörzéseket végeztünk, ajkainkat szét- majd újra összehúztuk. A szolgák nesztelenül jártak hátunk mögött egy érzelmes waltzot és aperitifet töltögettek apró hegyi kristály metszésű poharainkba. Szervizasztalkákat toltak be és a fal mellé állították őket. A selyem konyharuhák alól az előétel ínycsiklandó illata kandikált ki. Egy szolga bosszúsan az orrára koppintott, majd visszatolta a ruha alá.
Köztudott, hogy ha tizenhárman esznek egy asztalnál, közülük egy meg fog halni. Éppen ezért csendes és ünnepi hangulat lebegett a csillár felett, amely kész volt bármelyik pillanatban eleget tenni ennek a szeszélyes babonának, melyről mi is egy amerikai filmből értesültünk, de igazáról teljes mértékben meg voltunk győződve.
Az ebédlő kiváló ízlésről tett tanúbizonyságot, és ezt írásban is hajlandó lett volna megerősíteni. A rákpáncél berakással díszített tálalószekrénykék még a házigazda nagymamájának hozományából kerültek ki, a sámfából faragott, kifejezetten ide tervezett tizenhárom széket egy nagybácsi küldte első unokaöccsének születésére, hála a folyamatos hízelgésnek, ötven év alatt semmit nem veszítettek régi fényükből, ülőpárnájukat csak egyszer kellett áthúzni, a háború után mindet az akkori kínai császár kinőtt alsóneműivel vonták be (ez részben megmagyarázza eltérő méretüket, mivel őfelsége több évre visszamenőleg szíveskedett a ház kárpitosának rendelkezésére bocsátani feleslegessé vált ruhadarabjait).
Kezdett kínossá válni az előbbi ünnepi csend és angolosan távozott. Senki nem akart egy jó pohárköszöntőt elmondani. Még csak egy rosszat sem.
Néhány perc után szólásra emelkedtem. Olyan volt a hangom, mintha a saját sírom felett szájdobolnám Mozart Requiemjét. Próbáltam vidámságot erőltetni magamra. Viccelődtem a helyzeten, néhány pikánsabb történetet is elmeséltem. Aztán elfogyott a mondanivalóm. No hát akkor: fenékig!
Normális esetben én ittam volna ki elsőnek a poharat, most azonban úgy éreztem, megcsípett valami, lehajoltam megnézni, mi lehet. Egy eltévedt pókocska futott tova - biztosan nem ízlettem neki. Mikor felegyenesedtem, valószerűtlen látvány tárult elém: asztaltársaim tányérlyukra borulva ülnek az asztal mellett, szájukból kékes vér szivárog. Letettem a poharat. Asztalkendőm tányérom mellé fektettem. A pincérek előzékenyen belekezdtek az asztalbontásba. Kibotorkáltam az előszobába. Nagyon fájt a lábam. Éreztem, hogy lassan megbénul az altestem. Lerogytam a folyosón egy padra. Erős szédülés fogott el, lefordultam a vesekővel burkolt padlóra. Az utolsó, amire emlékszem, a folyosó álmennyezetének réseiből szivárgó ciáncseppek ütemes dobolása a homlokomon.

Hogy csókoljam
lábad nyomát?
A koszos földet?
Ugyan már!
Inkább a lábad.
Felfelé: ujjak, talp
a bokán át
a vádli és a térd.
Én úgy szeretnék
minden reggel mézes
térdkalácsot enni.
És utána vágyaim
rezgő combjaidon
harapóznának estig.
És így tovább.
Bús düledékeiden
ajkaim megállnak.
Széthull a kéj.
Fájnak a feszülő vállak.
Bőröd valahol elpattant.
A remény sóhajaival
fújlak fel újra meg újra.

Séta

Ma elvittem a röfögő borjút legelni a mezőre. Igazi élmény volt: a mező közepén elengedtem, és nem szaladt el, nem evett meg senkit. Persze, ha megjelent volna valami, ami érdekesebb, mint én, akkor azt már a jószándék sem szedi ki a szájából. De nem. Úgy sétáltunk, mintha okos eb lenne, ilyen még soha nem történt velem.

Hétfőn megtartottuk ama emlékezetes höjszis bulit, mely igencsak hiánypótlónak bizonyult, mindazonáltal kicsit vérfürdősre sikeredett.
Tizenketten gyűltünk össze a Cica uccai kihelyezett bázison estefelé, rengeteg étel és ital köré, ez utóbbiaknak elpusztítása emberpróbáló feladatnak látszott, lévén most is az: a küzdelem azóta sem szűnt meg. Volt zene meg tánc meg csevely, általános jókedv, láthatóan mindenki meg volt elégedve. Én magam nemkülönben. Mama viszont elveszett valahol, ez felettébb érdekes kérdéseket tetet fel.
Kedden aztán elmentem népnevelni a játszótérre. Nagyon tanulságos délutánt töltöttem ott, csak a végén a pénzt felejtettem el felvenni. Holnap is megyek. Jó lesz.
Szerdán hegedültem. Valamit csinálni kell a sok szabad időmben. Hegedülni jó. Tetszik, hogy most csak jókat csinálok. A nyuszka viszont elveszett valahol - le merném fogadni, hogy Mamával ketten ropják valahol egy bárban.
Ma házimunkáztam meg elmentem a Müpába. Nagyon élveztem. Előtte egy kávé a teraszon - mostmég ne részletezzük, kivel és kivel nem -, utána vérpezsdítően szép naplemente a parton a Borárosig.

Időközben a bázisról visszatelepültem a főhadiszállásra, Mátyásföld Citybe. A mókus-disznó-nyulat a kertbe eresztettem a tehén-disznó-kutya mellé, de nem jöttek ki jól. Minden más időben néztem a tévét, vagy házimunkáztam.
Szakítás utáni üresjárat. Kb. semmi értelmeset nem tudok csinálni.

János feljött Pestre, egy koncira, s ha már itt volt, találkozott velem is. Erre az alkalomra próbáltam ruhámmal azokat a szép időket felidézni, amikor még Nowa Hutában futtatott minket a mi kis alfonzunk. Sikerült is: a Deákig 5 felajánlást kaptam! (persze egyiket sem fogadtam el) Megnéztük a nemzeti gödrünket, ahol tényleg sok ember volt - úgy látszik, mégiscsak igaz az, hogy ez itt a város legmenőbb pontja. János meg is állapította: pózer egy hely ez. Azért felittuk a helyi alkoholkészletet, és vidáman tovább indultunk. Elsétáltunk a Jászaira, ott van ugyanis az a lebuj, ahová Mamával mostanában csörögni járunk. Nem csalódtam. Szürreális volt, de jó. Valószerűtlenül felöltözött emberek valószerűtlenül táncoltak. Ittunk még egy pár pohárral, levezetésképpen, és persze táncoltunk. Jánosról szabályosan folyt a víz, én sem panaszkodhattam: amikor csak felemeltem a karom, ájultan rebbentek szét az emberek. Amikor már minden teremben rossz zenét húztak, fogtuk a sátorfánkat és kisétáltunk az első metróhoz a Deáktérre. Közben leültünk a Krúdy-háznál egy kávéra (egy török büfében vettük). Megállapítottunk, hogy nagyon jó este volt, és sort kell még keríteni ilyen típusú társadalmi megmozdulásokra. Az első metró 4.40-kor van a Deákon. Amikor János besüvített az alagútba, felhívtam a hegedűtanárom, hogy tudok-e néhány óra múlva órára menni. Nem tudom, mit gondolhattam. Felvette: nem aktuális. Na ja. Ötre otthon voltam.

Vége a vizsgaidőszaknak.
Mamával elmentünk táncolni. Felszedtünk két fiút meg egy lányt. Egy fiút csak azért nem szedtünk fel, mert azzal jött oda hozzám: Héj bébi, táncolunk? Sajnos, percekig nem tudtam megszólalni a röhögéstől, megunta, és elment.
Nyúl reload a picassán.
Most megyek a tesóméknak melltartót venni a hétvégi mókákoz.