Tapitalizmus (Mikó Csaba: Apátlanok)

Tapitalizmus - tényleg ez volt a leghasználhatóbb az egész darabban. A zinternet sajnos azt mondta az előadás kezdete előtt 20 perccel, hogy ez a darab érdemes arra, hogy spontán betévedjünk (előtte összeettük a hetedik kerültet), de utóbb kiderült, hogy mások sem nagyon kedvelték.

Közhelyes, pesszimista, sztereotip - oké, igen, láttunk egy frissen megírt drámát (2012-ben írta a szerző egy társulatnak, amely még a bemutató előtt feloszlott, de meg nem mondom már, hol olvastam ezt), amely nem ér el sem magasságokat, sem mélységeket, nem üt meg, nem állít meg, nem gondolkodtat el, nem kapom fel a fejem... vagyis de! Nem egy híres magyar filmrendező ül néhány székkel arrébb...? De bizony! Miután felhívtam erre szíves figyelmét, mindenkori Károlyom nem átallott meleg hangon gratulálni neki, mire állítólag a rendező azt kérte tőle, hogy mondja a el a barátnőjének, hogy neki  nem fizetett senki neki azért, hogy most gratulál. Én csak azért nem mentem oda, mert a barátnőjével volt, úgy éreztem, a mi kapcsolatunk hivatalos, ő a Rendező, és én a Néző, de most mindketten Nézők vagyunk, magánemberek, én a világhír küszöbén álló Károlyommal,  ő meg a saját világhírének küszöbén, péntek este van, lehet, hogy ők is a hétben vacsoráztak, és csak véletlenül estek be, hiszen pótszéken ülnek, nincsenek kiöltözve.... gyáva voltam?

Na, de ott volt ez a darab is, amelyet jobbára jó színészek játszottak egy ötletes díszlet előtt. Többször bakiztak feltűnően, mert csak nemrég mutatták be ezt a kis rendszerváltás-lenyomatot.

Szerintem lehet szidni, csak akkor pont azt éri el, amit nem akarunk: beszélünk róla. A zelmúltnegyvenévről, a rendszerváltásról, a színház elsilányodásáról, a burkolt kormányekézésről és arról, hogy mindig minden a másik/a rendszer/isten/az időjárás hibája, és neeeem, mi soha nem tehetünk semmiről. Számomra a "tapitalizmus" kifejezés volt a legkreatívabb momentum az egészben, egy aranyos kis definícióval, de elfelejtettem már.

....és akkor most kicsattogok a családomhoz a külvárosba némi csirkére és szájkaratéra, mert ugye a család az első.

Itt láttam: Örkény Színház, 2016.01.22.

Akik mindig viccesek (meg akik nem azok) (Jonas Jonasson: (Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok), 2015)

Jonassontól korábban olvastam Az analfabéta, aki tudott számolni-t, ezért megörültem ennek a karácsonyi könyvnek. A pukiporos olvasmány után (amelyet egyébként a varrónéni unokájának szeretnék adni, hátha vele is csodát tesz - bizonyos szempontból) jó folytatásnak ígérkezett, egy második lépcsőfok az olvasáshoz visszavezető spanyol lépcsőn.

És valóban, ennek tökéletes volt: már volt valami, de kicsit mégsem, felnőtteknek íródott, de nem kevéssé feszegette a világ nagy kérdéseit (csak a svéd törvényeket...). A történet érdekes, de egyszer volt, bár kicsit lassan folydogált, és sajnos a csúcspont után még sokáig folyatódott. Dicséret az írónak, hogy a hőseit végig gonosznak, ügyesnek és utálom-a-világotnak festett le, és csak nagyon kevés jellemfejlődést engedett meg. Ez olyan emberi... mert olyan nehez változunk meg alapjainkban. Lehetnek új szokások és divatok, amelyekkel megerőszakoljuk magunkat, de van valmai (velős) lény(eg) belül, a szívkoszorúér közepén... jó, tudom, mindig vannak kivételek. A szép hosszú végjátékon kívül kiemelném még a sajátos humorát, amelyet kb. 100 oldal után még a legkedélyesebb olvasó sem tud "ómármegint"-sóhaj nélkül hagyni.

Az analfabéta nagyobbat robbant - minden szempontból -, kíváncsi vagyok a 100 éves bombagyárosra és a vicckultúrájára...

Én nem tudom, hány éves vagyok (Jo Nesbø: Doktor Proktor pukipora, 2007)

El fogom felejteni, hogy elolvastam, fel kell írnom, nehogy elolvassam még egyszer.... Egyszer már jártunk így: mondtam Anyukámnak, hogy az észak-európai írókat szeretem, de ugye azok is csak pénzből élnek, ezért gyerekkönyveket is írnak, anyukám meg a kollekció jegyében megvette azokat is. Nem mintha nem érdekelne egy targoncás családfő élete, de szeretném azt hinni, hogy erről már lekéstem, hogy el tudok olvasni valami összetettebbet is, gondolatébresztőt, félelmeteset. Egyébként nem bírom az erőszakot, kivéve, ha én követem el másokon.

....szóval idén is elmondtam Anyukámnak, hogy az észak-európai írókat szeretem, úgyhogy idén is kaphattam gyerekkönyvet. Anyu azzal védekezett, hogy a fiatal eladónő ajánlotta, mondván, nem csak gyerekek élvezhetik. Mondjuk szerintem annyira nem, vagy csak 99%-ban - persze most már mindegy, hiszem elolvastam, és ezzel újra feltettem a kérdőjelet a pontra. De: ha nem olvasom el, akkor sosem tudom meg, hogy tényleg nekem való lett volna vagy sem. De: mivel ordít róla, hogy gyerekkönyv, rögtön a felső polcra kellett volna tenni, vagy továbbajándékozni. De: mindegy, mert már elolvastam, néha nevettem is rajta. És bár összességében kidobott idő volt, egy valamit mégiscsak hozott a konyhára: rájöttem, hogy tudok olvasni, amit az utóbbi időben egyáltalán nem csináltam. Kicsit olyan érzés, mint a Harry Potter könyvekkel bemelegíteni A kőszívű ember fiaira.