Szombat óta ezek történtek

Kicsit megint le vagyok maradva - kezdem felvenni a szüleim stílusát: élet a hó alatt.
1. Voltam dolgozni szombaton. Nem ez volt az első eset, hogy pénzt kaptam tevékenységért: játszottam színházban, táncoltam télen miniszoknyában színpadon, osztottam szórólapot tűzálló ruhában, kutattam az udvarunkon apró kavicsok után a földben. Na, de azért mégiscsak másféle munka: gyerekekkel játszani! Animátor - ez a nevem. De ne feledjük a tényeket: aznap szakadt az eső, beázott a sátrunk, 5 gyereket láttam összesen, ebből másféllel 'játszottam'. Nem izzadtam meg...
2. Meglátogattuk Nagypapámat családilag (kiv. Andris, ő aludt). Ebédszervíz nagypapinak álácsombok: leves megfőz, tűzhelyestül kocsiba berak, kidöcög nagypapihoz, kivesz, feltálal. Abszolúdt működött. Nagypapa nekem adta a régi kis kávéfőzőjét, a kétszemélyeset, retro darab, igazi unikum. Meg leszedtük a diót: Apám ütötte és rázta a fát, mi meg Anyuval nem győztünk félreugrálni. Kárpótlásul kaptunk málnaszörpöt meg meggybort.
3. Gusztáv megjött. Kivételesen megismert a pályaudvaron és nem ment el mellettem. Bizton állította, hogy most már tényleg elköltözik, de mint tudjuk, ez mindeddig nem történt meg, és nem is fog egyhamar.
4. Miután a transzlatorika órát csütörtökről tízről hétfő fél kilencre raktuk, a bácsi egyszerűen elfelejtkezett rólunk. Kilencig vártunk, aztán bekopogtunk a titkárságra: hát nem ott kávézgatott békésen? De nem kell félni: a maradék egy órát becsületesen megtartotta.
5. Valamilyen különös okból a hétfői észt finnugráson eggyel több lány volt, mint fiú (nem hárman voltunk, hahaha). A legtöbbje nem is tehetségtelen, aminek személy szerint nagyon örülök - persze nem fogom Gusztit lecserélni egyikre sem..
6. Guszti megbetegedett. Nagyon cselesen csinálta: fokozatosan építette fel, először csak fájt a feje és gyengének érezte magát, majd szédülni kezdett, elment az étvágya és végül belázasodott. Éjjel arra ébresztett, hogy hánynia kell, eleget is tett eme késztetésnek, valamint más természeti kényszereknek. Kétszer fürdettem meg egy kád jó hideg vízben. Úgy vettem észre, tetszik neki. Fél éjjel fent voltam vele, csak nem akart jobban lenni. Már egy kis pirított búzadarával is megfenyegettem, de semmi. Reggel elvittük orvoshoz (valami vírus, mondta), kapott gyóccert, bevette, semmi. Délutánra (merthogy közben beszaladtam az egyire véletlenül összefutni meg tanulni) még mindig semmi változás, kénytelen voltam hát vizes lepedőbe csavarni, ez végre hatni látszott, meg lecsúszott némi főtt krumpli a gyóccer mellé. Most, kb. egy lemeznyi 80'-as évek sláger meghallgatása után végre elszundított.

Persze elképzelhető ilyen variáció is:
....
- Üzensz valamit valakinek?
- Nem, köszönöm.
- Rendben, ahogy akarod.
Mindig olyan kínosak ezek az utolsó pillanatok. Gyorsan megöleltük egymást, hogy ne kelljen a másik szemébe nézni. Éreztem apró szívének dobbanásait csontos mellkasán át. Kibontotta az ölelést, majd magamra hagyott. Nem sokkal később én is magamra hagytam magam.
...

Sámli

Hosszú, szótlan erdei menetelést bontott meg szavaival.
- Egészen biztos vagy benne?
- Persze.
A vastag kötélcsomót áttette a másik vállára - nehéz volt egy ilyen legyengült szervezetnek több órán át cipelni ezt a kevéske terhet is (az Erdőtündér ugyanis mindennap fogyott egy kicsit az utolsó hónapokban). Határozott válaszom ráncokat csalt arcára, ajkát harapdálta. Mentünk tovább némán. Az utat figyeltem: úgy rémlett, nincs messze már a leágazás, amit keresünk.
- Erre.
Letértünk. Magas gaz, kuszán nőtt bokrok között törtem az utat a kis sámlimmal. Végre megérkeztünk a fámhoz. Ebben az erdőben mindenkinek saját fája van. Régen jártam erre. De idejében, mert a nap már elindult, hogy befészkelje magát két lankás domb közé. Felerősítettük a kötelet, majd megálltunk egymással szemben.
- Hát, akkor szia. Remélem, nem fog fájni.
- Ne aggódj - kínosan mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?
- Üzensz valamit valakinek?
- Már elbúcsúztam mindenkitől, akitől akartam.
- Oké, ahogy akarod.
- Ja, a sámliért gyere vissza, hátha jó lesz még valamire.
- Persze, mindenképpen.
Gyorsan megölelt, majd magamra hagyott. Nem sokkal később én is magamra hagytam magam.
Éjfél felé feltámadt egy kicsit a szél - úgy hintáztatott, mint valamikor nagyon-nagyon régen Nagymamám egy koszos játszótéren a panelok között.

Lufi

Nem tudom, volt-e valaha önbecsülésem, de ha volt is, elfogyott. Kimerítő ez az ingadozás, amiben a családom hintáztat. Szeretnék nyugodt lenni, szeretném, ha senki nem cseszegetne, nem noszogatna, nem szidna le. Utálok dühömben és elkeseredésemben sírni. Megkérem a Télapót, hogy hozzon nekem egy olyan füldugót, amivel nem hallom azt a sok rosszat, ami a fejemre zúdul, és egy olyan szemüveget, amivel csak a jót látom, az utálkozó és gúnyos arcokat nem. Nem tudok együtt élni azokkal, akik nem szeretnek, de nem tudok elmenni sem, és nem tudnék nem visszajönni sem. Megrekedtem valahol a semmiben, lebegek, mint egy lufi, mert az vagyok, céltalanul lebegő, tehetetlen üresség, várom, hogy valami vagy valaki kipukkasszon.

Szabad szombat

Nem mentem könyvtárba, mert azt hittem, itthon is menni fog a tanulás, de nem, megint elkezdtem kipakolni a fiókjaimat, hogy kidobáljam azokat, amikre már tényleg és igazán semmi szükségem nincs, és hogy helyet szorítsak az újaknak. Évről évre viszek magammal egy nagy adag prospektust, meghívót, tájékoztató, műsorújságot, egyéb emlékeket, mert gyenge a memóriám, bizonyos tekintetben, és kellenek ezek a hívószavak - de biztosan kellenek ezek? Lesz még rájuk idő? Ezen a héten egy enyhén raccsoló, szakállas bácsi azt magyarázta, hogy jegyzetelve olvassunk, mert mindent csak egyszer jut idő elolvasni. Szeretnék olyan okos lenni, mint az a bácsi. Neki vajon vannak olyan emlékei, amiket néha elővesz? Kellene, hogy legyen egy pár. Végeredményben irodalmár. Kell, hogy legyen az életében olyan pillanat, amikor egy kávé mellett, füstölve elmereng dicső múlton, majd lassan leír egy tudományos cikket régi, apró notesze fakó lapjaira, amiről a jövő diákjai mind azt hiszik majd, hogy komoly könyvtári munka és éjszakás izzadság szüleménye, pedig nem.

És még sokminden

Még ezek történtek a héten, össze-vissza:
1. Benedekmesterrel (aki közgáz mellett bölcselkedik) felvettünk egy közös órát szerda reggelre. Isteni szerencsében van részem, mert ez csak néhány száz embernek adatik meg az életben! (mármint vele egy előadást hallgatni) Ráadásul mellette ülhettem!
2. Összevesztem Gusztávval. Aztán kibékültünk persze, csak addig volt egy masszív világvége-hangulatom. Most albérletet keresünk. Sajnos csak én vagyok nem dohányzó lány.
3. Voltam Tánc Maratonon, és megállapítottam, hogy igencsak visszafejlődtek az izmaim. Skandal!
4. Csináltam egy nyakláncot, amit egyszer vettem fel, és egy karkötőt is, amit soha nem fogok hordani. Vajon létezik olyan piac, ahol tudom értékesíteni?
5. A Vendég megérkezik, de nincs, aki fogadja. Élményanyagát tekintve öt felvonásos dráma, bérelt helye van a memoárjaimban.
6. Tinódi megborotválkozott. Ez mindenképpen hírértékű.
7. Volt még egy csomó... azokat majd máskor.
13. A Hét Törpe el méltóztatott tévedni az erdőben vagy a bányában. Az üzenetekre mindenesetre hamarosan válaszolok. Addig is: akinek van tolla, írjon vele! (Ma is milyen okos voltam...)

Minden kezdet sokat jár a kútra, mégis megbotlik...

Úgy érzem, évek óta nem írtam ide, sőt, mintha netet is a régmúltban láttam volna utoljára. Ezért az 'elvonókúráért' Gusztáv és a fénysebességgel induló egyetem okolható, de a bosszankodástól szerelemre és energiahiányra hivatkozva eltekintek.

Évkezdési lelkesedésem addig tartott, míg meg nem láttam a fáradtságtól felpuffadt arcom kerekedni a magyar tanszék mosdójának leharcolt Krudi-típusú csaptelepében. Ez a hét az összeszokás ízét hordozta csókjaiban, ami azt jelentette, hogy nem csak szívünk, hanem biológiai óránk ütéseit is megpróbáltuk összehangolni, amely (egyébként igen lelkes) próbálkozásnak az lett az eredménye, hogy a hét végére úgy elfáradtunk, mint máskor egy hónap után, mivel akkor mentünk aludni, amikor Gusztáv elfáradt, és akkor keltünk, amikor nekem be kellett mennem az egyetemre, így történt, hogy az alvással töltött óráink száma nem érte el és nem haladta meg ama bizonyos híres magyar dalban megjelölt optimális mennyiséget.

Hétfő, már megint

Ez egy nagyon rossz nap volt. És nem csak azért, mert halszagú virágot vettem, ami ugye eleve abszurd. Nem ettem egész nap, csak egy sóskiflit, és szenvedtem egy könyvvel két órát, mert nem tudtam kiolvasni, egyszerűen elfelejtettem olvasni. Itthon meg viták sorozata, a legjobb családi program a hétköznapokra.

Szóval most megint ott tartunk, ahol mindig is, önmagunk körül futkosunk, és engem szidunk, mintha semmi dolgunk nem lenne, önbecsülés sehol, remélem, felébredek holnap, de ha nem, engem nem érdekel, az sem baj, a fene az egészbe, soha semmi nem jó, amit csinálok, akkor meg nem teljesen mindegy?

Igen, sok barátomban nagyot csalódtam. Azokban is csalódtam, akiket nem neveztem a barátomnak. A Tesóm azt mondta, oda se neki, holnaptól mosolyogjak, úgy könnyebb lesz, akkor enyém az egész világ. Mindig találunk egy apró és gyenge érvet, ami miatt nem kötjük fel magunkat.

Nem tudom, holnaptól tényleg más lesz-e. Biztos nem lesz ilyen rossz nap, mert nem veszek büdös virágot. Mosoly, műmosoly? Ki tudja. Holnap lesz a tanszéken óramegbeszélés, nem lehet tudni, mikor robbantom rájuk az épületet...