Kívánom neked, ha odamész:
nyeljenek el a repedt pincék,
csípje arcod pirosra a vodka,
torkodból sör habozzon fel,
és tapadjon kezedhez
a kocsmák minden mocska,
ragadjon örökre
a fapadhoz feneked,
hogy ne tudj mozdulni se,
ott érjen váltakozva
a reggel és az este;
árnyak lessenek
minden sarkon,
jóféle magyar lányok
hajoljanak feléd
a füstös boltívekből,
rántsanak le ágyaikra,
és ne hagyjanak békét
míg az élményektől
túl nem csordulsz;
ezer templom tornya
zuhanjon rád
és szakadjon nyakadba
sáros hó és ónos eső,
és a krakkói szép nők
szennyes fürdővize;
hajnalban feküdj kiterítve
a Rynek márványos padján,
kacagjanak ki a parádés lovak,
úri hintók, szekerek kereke
kopogjanak össze-vissza fejeden.
Ez minden, amit szívemből kívánhatok.
Hogy akadjanak csodák
magányos horgászbotodra,
amit csali nélkül lógattál
az éjszaka csillagos vizébe.
És ha reggel felébredve
nézelődsz szállodai szobádban,
ne tudd miért, hogyan, honnan
ez a sok tarkabarka gondolat
és párnád miért csupa csillámpor -
ne tudd, hogy ez az éjjel igaz
vagy csak álom volt.

Vak vendéglátás

Ezen a héten olyan helyeken ettem és ittam, melyeken nem jártam eddig, és legközelebb is csak akkor fogok, amikor egy nagyon gazdag néni vagy bácsi géppisztolyt szorítva bármely testrészemhez megkér erre.
Vasárnap este, amikor egy ismert budai bevásárlóközpont alagsorának elegáns klubjában Hans annyit fizetett egy üveg borért, amennyiből Mamával ketten fél óra alatt derekasan be tudunk csiccsenteni, még nem gyanakodtam, főleg, hogy a maradék fél litert felvittük a várba, ami igen nagy lazaságra vallott.
Hétfőn este azonban bekeményített: közölte a városba jövet, hogy ő akkor gulyás. Mondom neki: azért ne legyünk vicces kedvünkben. De, de, ő gulyás, hol lehet olyat enni? Kizárólag überturpista helyeken, édes fiam. A busz viszont nem állt meg a Gellért téren, úgyhogy végül a Lámpásban kötöttünk ki. Kedves, figyelmes személyzet, olyan tízből tizenkettes egészen el voltam ájulva. Hansnak gulyás piros zománcos edénykében, ahogy kell, nekem csilis-kókuszos leves, malomkerék nagyságú tányér alján két deci finomság. Tényleg jó volt. Desszertnél kiderült, hogy a gyereknek mogyoró allergiája van. Semmi vész, így ugyan ugrott a magyar desszertek java, de egy csokibögrében érkező tiramisu és egy dobostorta pont belefért.
Egész rosszul lettem. Folyt. köv.

Vendéglátás

Hans a városban van, és engem akar. Én a városban vagyok, és aludni akarok.
Még mindig nem dőlt el, ki kinek a vendége ebben az egy hétben. Egész másfajta hinta ez, lévén egy pasiról van szó, akinél nem vagyok biztos, nem keverte el véletlen a Bangkok repjegyét egy budapestire . A jót-beszélgetünk-igaz-én-nem-beszélek-angolul jó játék, de fárasztó és már nagyon unom. Tetted már fel azt a kérdést egy idegennek, hogy vannak-e olyan kérdések, amiket túl korai feltenni egy idegennek?

Csend van és hó és te és a város.
A Rynek Głównyn
a mézeskalácsházak tetején
mint a szitált porcukor,
csillog a hó.
Vagy liszt? Vagy inkább só?
Sót nem sokat ehetünk -
na de lisztet mennyit?
Nem feszíti beleid
ez a tömény szénhidrát,
ahogy szemeddel falod a teret?
Ez a csoda-éhség,
ami mozgatja életed,
és amit szomjazol voltaképp -
tudod te pontosan, mi kéne neked?
A Kościół Mariacki szédülő tornya?
Az emberi gondolat mélye?
Nézz a szemembe:
én vagyok a csoda.
Csókom íze a tiltott gyümölcsé.
Az ősi kísértés kísér
vagy képzeleted kísértete?
Barna házak tetején
csillog valami fehér.
Csend van és hó és csak te.

Vers őszilével [1]

Szia!

Emlékezz vissza, hogy jártuk az erdőt, szüntelen tapodta lábunk az ösvényt, és mennyire a pokolba kívántuk ezt a levélhullató őszt, a félig meztelen fákat, az erezetes sárga leveleket.
Én nem tudom levetkőzni a nyarat.
Megtartottam a leveleimet, mindet, amiket neked küldtem volna.
Nem vitt rá a gravitáció. Vagy a postabélyeg.
Pedig, emlékszel, hogy hemperegtünk az avarban?
Alattam lüktetett a föld, fölöttem a szíved - vagy fordítva, már nem emlékszem.

Simogatom fényképed aranyos keretét, kicsit lepattogzott a festék itt oldalt, kézfejed felett.
Gyertyák fényét csillanja vissza üvegszemed kékje, bevilágítom lángjaival az egész fekete észt éjjelt, Tartu ege visszatükrözi pici fénypontjaim.

Nincs mit mondanom. De ha lenne se lenne kinek. Így is túl beszédes a némaságom.
El lehet felejteni az anyanyelvet?
Mert ha igen, szeretném minél előbb elfelejteni a szavaidat. Amikkel becéztél, amikkel szidtál, azokat, amelyeket messziről kiabáltál utánam az utcán, és azokat is, amiket suttogva ejtettél fülembe, mikor magad alá gyűrtél. És azt is: szia!

Feltámad a szél. Remeg a fákon minden megmaradt levél.
Reggel az egyetemre menet rugdosom a hullott leveleket.

Kint vagyok, mert kijöttem, ide nagyon messze. Nem elég messze. De ha bemegyek, attól még nem leszek bent.

Bent - hozzád, veled, neked.
Kint - mindenhol máshol, mint ölelésed, a kint az a valahol, ahol nagyon nem szeretek lenni.
Nyelvem megrabolt.
Szótáram egyszerre a minden és a semmi.



[1]
Mincsev Vaszil: Őszi levél

Tere
A süvöltő emlékek szele
eléd sodorja az őszi leveleket.
Aranygyertyák a múlt oltára elé,
míg az éjszaka nem veszi ölébe.
Minek mondjam azt a szót?
Csak azért, hogy a magyar nyelv inkorporáló voltát bizonyítsam be?
Nem azért jöttem, hogy az észt nyelvet tanuljam végre meg?
De.
Csak nincs kinek mondanom
Armastan sind,
Armastan sind.
Bár szépek és magasak mind -
de a tartui szél is csak tehozzád visz, tehozzád int.
És (mintha) szívesebben lennék
egy őszi levél ablakod előtt,
kint.

Egy vers alá[1]

Az évekkel nem alkudozom, nem veszekszem, ha jönnek, nem szabódom, ha valahol bő vagy szorít, amit rám szabtak könnyelműen.

Polcaimon arról álmodnak a könyvek, hogy egyszer kirügyeznek.
És hogy majd a múzsa szedi csokorba a hajladozó sorokat.
És kiszóvirágzik a félénk főnév.
És a szemérmes szintagmák karöltve járnak.
És kivirul a világnak világa, úgy gyújt fényt a néma éjszakában.

De összegabalyodik nyelvem a számban.
Hol van a kard, mely egy érvágással megoldja nyelvem, és a bennakadt szó folyama rizzsé duzzadhat, hogy megetethessem vele a jó szóra éhezőket, akik aztán szófosást kapnak és hangosan átkoznak el, hogy hal(l)jam?

Hol van a kard, hogy levágja a fennakadt hangokat, a cinkos néma - de akiben megmarad a szó, pont az lesz az áruló?

Nyár nyár után múlik, és telet követ egy újabb tél.
Sárga papírlapok porladnak kezeim közt semmivé.
Az évek újra- és úrjaszülnek gondokat.
Reggelente egyre fáradtabban öltözik fel bennem a gondolat.
Új papír széle sebzi fel kezem.
Vérem oly vöröslő, mint őszes hegyekben az alkonyat.




[1] Mincsev Vaszil: És igen

Az évekkel nem alkudozom én
A polcaim csak álmodnak
hogy könyveim majd egyszer
kivirágoznak
De régen már a balta
a szárnyaik levágta
a leveleik sárgulnak
csak fakulnak az évek során
Az évek meg csak lankadnak
mert egyre többen vannak.

A jótett magában hordozza büntetését

ezt mondta nekem egy bácsi, azok után, hogy átadtam neki a helyem, majd megkérdeztem, hogy kell-e segíteni leszállni, majd a sikeres leszállás után dolgomvégeztével nekimentem a buszmegálló-táblának kukástul. Kedvesen elbeszélgetett velem a sarokig. Az első ember volt a héten, aki nem nézett rám furán, nem akart megdugni, nem undorodott tőlem és nem szólt be.

Vér-képes-lap

Miután sikerült némi fizikai és pszichikai erőszak árán meggyőznöm az adminisztrátor néniket, hogy már nagyon is adhatok vért, levettek az indexről. A doktor néni viszont úgy küldött el, ahogy kell: ilyen vörösvérsejt számmal el sem lehet pirulni, nemhogy adakozni (ahol 125< kellett volna, ott nekem csak 119 volt). Egyek zöldséget meg vasat. Elmehet a Maja a jó MÉHbe...