Joni Skiftesvik: Akit állva temettek el (regény)

Előjáték: a 40 centi széles finn irodalmi részlegünket a tavalyi könyvvásáron vettük. Feldolgozás alatt, ez az első.

Kicsit családregény, kicsit krimi, kicsit szociográfia, kicsit modern, kicsit lányregény. Farkastörvényeket és kisded játszmákat mutat be egy kis halászfalu szereplőivel: megrokkant hősies férfi, nehéz fizikai munkát végző szép nő, bosszúálló fiúgyermek, zsugori boltos és fiatal felesége, megzakkant szomszéd, hatalmával visszaélő elöljáró, titkos kuplerájt vezető kocsmárosnő... A szálak szépen lassan bomlanak el, felfeslik a lassan kopó hajókötél, végül elszakad, és a gonoszok a vízbe potyognak. A fiatal, trapperes fedélzetmester gyermekkorát, megaláztatásait, szülei életét és anyja halálát rakhatjuk össze a vissza-visszatérő emlékképekből, megalapozva a bosszúját, amit a sérelmekért áll. Az ő problémáján túl jó képet kapunk az anyjáról, hiszen a fő cél az ő halálának megtorlása - érdekessége abban rejlik, hogy míg a fiában róla élő képek igencsak szépek, a visszatérés és a múlt kutatása sok negatív vonást rajzol ki, csak éppen senki nem mondja: fiam, a te anyád unalomból lett mindenki szeretője.

A cím a fedélzetmester régi szerelmének, a boltos feleségének apjára vonatkozik, akinek utolsó kívánsága az volt, hogy katonai érdemei miatt állva kell eltemetni. Az apának más érdeme nem volt, hacsak nem tesszük felelőssé a szerelmi házasság megakadályozásában és az érdekházasság létrehozásában, ami a fiú elhajózásához vezet, amibe (talán) az anyja is beleőrült, ami aztán a halálához vezetett.

Sok régi emlék megelevenedik, szép képek, jól adagolja az információkat, senki sem szent, senki sem jó, csak mindenki titokban tartja, amit kell. Az emberarcú fóka a legerősebb visszatérő kép, de nem bontakozik ki, ha valaki megérti, mesélje el.

(Polar Könyvek, fordította: Pap Éva)

Hamlet, dán királyfi

...mert ilyesmi nemcsak azoknak jár, akik éppen most olvassák a suliban, hanem azoknak is, akik maguktól már nem olvasnák. És mert megérdemeljük Szabó Kimmel Tamás mindkét farpofáját.

A legjobb a szöveg volt - az ilyen félművelt félértelmiséginek, mint amilyen én is vagyok, a Nádasdy-szöveg maga a hideg zuhany a szauna után. Ahogy egy elkapott félmondat említette a szünetben: a koponya hiányzott a lenni-vagy-nem-lennihez (vagy csak összekeverte a jeleneteket a figyelmes olvasó), és ezzel kb. össze is foglalta a tanulságot: a várakozásokkal ellentétben. Mert eddig fel sem tűnt (és/vagy talán soha nem került ennyire előtérbe), hogy a király (Makranczi Zalán) rendesen megrontja Opheliat (Radnay Csilla), hogy Hamlet (Szabó Kimmel Tamás) őrjöngése ennyire emberi, hogy a végén a nagy párbaj és a tömeges mérgezés valójában nevetséges végjáték, mert már senkinek nincs tovább. Erre a fináléra Hamlet Shakespeare-nek öltözött, rögtönzött divatbemutatót tartott és igen szépen megőrült. Mert szerintem csak egészen a végén őrült meg, addig puszta szivatásnak tűnt az egész - ami kiválóan játszott el. A már említett Ophelias kaland remek metakommunikációban kelt életre, a királynő (Básti Juli) pedig alkoholba fojtotta saját báb-mivoltát, miközben a király uralta a helyzetet (és néha kicsit a darabot is).

Jó megoldás volt a szintezés: a nézőérrel felcserélt játéktér (és így a közönség vélt és valós szerepe is) egyrészt néha összecsengett a szöveggel, másrészt szépen vezette a szereplők lelkivilágát - ennek jeles példája, hogy a király, megközelítve a bűnbánatot, az imádkozós jelenete körül a kiugró állvány alá bújt, az a szint (más, normális estéken ez talán a zsöllye) egyértelműen a szolgák, az alantasabb világok szintje, itt szedik össze a történelmi szemetet a sírásók (vörös csillag, sárga csillagos rabruha, lyukas zászló), de Polonius (Rába Roland) háza is itt van, no meg a fizetővendégek. Megmagyarázhatatlan okból ezt a szemetes világot, amiben élünk, fém italos dobozokkal fokozták - más szemét nem volt, vagy a fogyasztói társadalom ékköve a 0,33-as kóla??

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Hamlet kivételesen sántított - ez a színészt ért civil baleset miatt volt -, és azzal együtt, hogy állványokon szaladgálva bennem általános csodálatot keltett erőnléte, nem tudtam kiverni a fejemből a III. Richard nyitómondatát a bicegő Gloster képével. De ez már más.

A végén már nem bántam, hogy öltönyben játszottak, vagy csak immúnissá váltam, a jelmezt a politikusi magatartással legitimáltam. Persze, egy telefonáló, sms-ező király mindig vicces, de még az is előfordulhat, hogy nem titkolt szándéka a darabnak, hogy a szövegben oly aktuális kérdéseket feszegető hősöket még közelebb hozzák korunk kispolgáraihoz. És a nagy kereszténységi vonal még így sem tiszta.

A fekete ruhás, lenyalt hajú Fortinbras (László Atilla) sortüzet lövet. Nem tudni, hova.
(in Nemzeti Színház, 2012.05.02., rendezte: Alföldi Róbert)