Túl vagyunk az idei első és egyetlen badeni fellépésen, amely sokkal rosszabbul zajlott, mint bármelyik eddigi fellépés. Egyszerűen kiégtünk, mint a sokéves izzósor. Pedig idén olyan flottul ment minden: saját sminkkel, többéves rutinnal. Sikerült mégis 20 percet késni, ruhás zsákot otthon felejteni, minden számot elrontani, a végén 20 percet állni a hidegben, utána lekésni Vali fellépését (csak részben), a kellő pillanatban lemeríteni a gps-t, negyed egyre hazaérni. Hogy a pechsorozat onnan indult-e, hogy a kocsiba apuka nyári ablakmosó folyadékot töltött, vagy valahonnan korábbról, nem tudjuk, de a reggeli kávém föld ízű és drága volt - ebből már sejthettem volna. Ráadásul, mintegy fináléképpen, a Facetom egész este azon puffogott, hogy nem hoztam neki még csak egy fél kocka csokit sem az Alpok aljáról (a fagyos a karácsonyi vásárban pont az volt a legnagyobb gondom, hogy ugyan melyik bunkó osztráktól vegyek házi csokit!), aztán felvetettem éjfél körül, hogy hátha a Mikulás hozott neki csokit, és tényleg...! Az öreg szakállas akkor jött, amikor én, de olyan jól eldugta a bakancsába a virgácsot, hogy háromszor elment mellette és nem vette észre.
A szombat este-éjszaka ettől függetlenül nem volt rossz. Szerelmeink történetét meséltük el egymásnak (nem mertünk elaludni, hogy nehogy horkoljunk), fél 4-ig folyamatosan. Fura volt sokadszorra, immár jól átgondolva előadni megismerkedésünk lépéseit (részegen, kiábrándulva, ugye), de jó volt hallani mások mesés eseteit is. Érdekes, de cseppet sem meglepő, hogy ahhoz valakinek a hülyeségeit el tudd fogadni, mérhetetlenül sok tapasztalatra és (rosszul hangzik, de így van) kiégésre van szükség. Különben nem tudnád neki megbocsátani neki, hogy széthagyja a ruháit, nem kapkod a mosogatni való után, és cipővel járkálja össze a nappali-étkező-dolgozó-hálót, ahol előző nap porszívóztál.
