Könyvtárban

Némák a könyvek,
nem beszélnek.
De tompán puffannak
a sok száz oldalas csendek.
A papír zizeg, sistereg,
ahogy végigpörgetek
néhány tucatnyi kötetet.
Nyögnek a nehéz polcok.
Mint a fiatal leánytorkok.
Halk reccsenéssel sírják vissza
a gyöngéd tudós-kezeket.

Szeretem a könyveket.
Ahogy koppan a lexikon sarka,
és ahogy a százéves plakát
porrá olvad, anyaga olyan lágy,
fátyolként hullik alá,
ahogy óvatosan lapozom.
Szemem elmereng a sorokon.
Csak nézem, de nem értem.
Puhán futtatom végig az ujjam
egy-egy díszesebb gerincen.
Mennyi karc és repedés.
Bőrhuzatban édes remegés
ez a sok tudomány.

Mint a tested fürdés után.
Pergamen-száraz a kezem,
úgy simogattalak, mint most a könyveket:
ameddig lehet és ameddig bírom,
minden örömöm és bánatom
a hátadba írom,
hogy könnyebben elfelejtselek,
ne találjam meg a feljegyzéseimet.
Most mégis itt vagyok,
néhány öreg könyvgerincen
matatok valamit eltökélten,
pedig felejteni akarok,
és nem megy és nem megy,
mindenre emlékszik az ujjbegy,
szakadjanak rám a polcok,
ha úgy egyszerűbb és könnyebb!
Nem beszélnek,
némák a könyvek.

Vers(s)író verseny

Nem szoktam beküldözgetni magam mindenféle pályázatokra, de néha kivételt teszek. A legutóbbi kivételre kb. egy hónapja került sor, szombaton volt az eredményhirdetés (a két Vaszil-átiratot küldtem be, Vaszilostul).

Az jászai díjas igazgatónő rövid beszédet tartott, majd felkérte az önkormányzat képviselőjét, hogy "nyissa meg és üdvözölje önöket". Én megnyíltam, semmi gond.

A bácsi azzal indított, hogy van egy rossz meg egy (vagy több) jó híre. A rossz: válság van! A jóra már nem emlékszem, annyira meglepődtem ezen. Aztán még azt is mondta, hogy változik a világ, ezt pedig abból szűrte le, hogy negyvennyolcban lehetett forradalmat csinálni egy verssel, ma meg nem lehet. És hogy épül az új főutca, meg sok a köztéri szobor, meg hogy a kultúra soha nem lehet anyagi kérdés (ő biztos nem spórolt még koncertjegyre) és hogy mindenki tegye a dolgát. Már nagyon el voltam vakulva.

Aztán visszaadta a néninek a szót, aki, hogy felcsigázza a közönséget, bekonferált két erdélyi színészkollégát, hogy olvassanak ízelítőt a mezőnyből. Gondoltam is rá: nehogy felolvassanak itt engem a futottak még kategóriában, én nyerni akarok.

Hát nem, mert mint kiderült később, az ízelítő tulajdonképpen a győztesek műveit jelentette!

A novellák jók voltak, abba nem kötök bele, bár volt olyan, ami kicsit nagyon elvont volt, de hát nem kell nekem mindent megérteni.

Node a versek. Kérem, tényleg itt tartunk? Nem mondom, hogy rosszak. De nem tudom elhinni, hogy majd' 300 vers közül ezek voltak a legjobbak.

Namármost, gondolkodjunk el, miért nem nyertem.

a) Nincs sok ismerősöm a szervezők között. (Tényleg nincs, de akkor minek a jelige?)

b) Nem jutott el a pályázatom a címre. (Bár személyesen adtam le a portán a borítékom.)

c) Nem vagyok amatőr - ugye ez volt a feltétel. (Ez nagyon nagyképűen hangzik, de elnézve a nyerteseket...)

d) A verseim tényleg rosszak. Vagy Vaszil versei a rosszak. Vagy mind a ketten bénák vagyunk, és nem képviseljük a megfelelő szinten a magaskultúrát.

Nem tudok mire gondolni. Nyilván túl fogom élni, de azért engedtessék meg, hogy egy könnycseppet elmorzsoljak a szemem sarkában, hol tart ma a magyar (amatőr) irodalom...

Egy szinten

Azt hiszem, csúnyán süllyed a szintem. Egy AFC számot hallgatok. Vagy ez már a sznobizmus?

V. Nemzetközi & Országos Salsa Táncverseny, Budapest

Szépen beondoláltam a hajam, kihúztam a szemem, mélyen dekoltálódtam és felvettem egy barátságos mosolyt. Indulhatott az este, nagymamástul, barátnőstül, családostul.

A versenyt a Campona mellett rendezték meg, egy szép művelődési házban, jó hangulatban, sok külföldi vendéggel. A verseny fővédnöke a kubai konzulasszony volt, személyesen.

Fél órás késéssel egy nagyon autentikus produkció nyitotta az estét, kubai táncosok, akik közül kettő zsűrizett is. Kilenc országból érkeztek lelkes emberek: Kazahsztán, Lengyelország, Izrael, Szlovákia, Kuba, Románia, Magyarország... (a másik kettőre nem emlékszem). A lengyel szóló srác mecdós figurának öltözött, piros-sárga ruciban. A románok egy kis népitáncot raktak a koreográfiájukba. Mindegy, úgyis a rendező tánciskola táncosai nyertek.

Négy kategóriában lehetett indulni. Az első, a salsa á la Amerika, nem volt túl izgi, egy szlovák pár nyert. A kubai salsa kategória volt az érdekes, mert abban indultak a tesómék, de sajnos nem nyertek, Robcsiék viszont a másodikok lettek, sőt, övék volt a kategória legjobb koreográfiája és az extra különdíj is! (Jellemző: egy tánctanár-páros nyert...) Tesómék nagyon ügyesek voltak, de mintha nem tudtak volna eléggé feloldódni. Saci végig görcsösen tartotta a karját, nem húzta ki magát, Andris megint takarásban vezette le a fele forgást. De bízom benne, hogy jövőre Robcsiék megint másodikok lesznek, csak ezúttal a tesómék után...

Futott még egy freestyle kategória, abban egy nagyon dögös lánycsapat vitte a prímet, a rueda kategóriát pedig a már említett szervező tánciskola növendékei nyertek. Megint úgy volt, ahogy lenni szokott: a közönség tudta, mi az igazság, erősen tapsolt a második helyezettnek, akik bizony jobban megérdemelték volna a győztesnek járó tortácskát...
Részemről büszke vagyok az öcsémre.

- El kéne már ennek az országnak egy jó disznóbőrperzselő nő! - mondta János rám kacsintva.
- S minthogy a szükség égető - folytatta - nem várhatunk tovább, keresni kell egy igazi magyar lányt, kinek tüzes pillantása lángra lobbantja a legkisebb disznóbőr szőrtüszőt is, és fénye reményt gyújt a küszködők és elesettek szívében, és egy nagy, össznépi disznótor közönsége együtt énekelhetne egész este, és mint gömbölyödne gömböc és nyúlna kolbász, úgy kanyarodna a tömegből a tánc. Mulathatnánk szabadon, csak a sonkát kötné kötelék, folyna bor, folyna vér, fogyna a kakukkfüves zsíros kenyér.
- Szép lenne - bólintottam. És mint egy oldal szalonna, lógtam e gondolat sarokvasán tehetetlenül és némán, hallgattam, annyi neszem sem volt, amennyit egy szalonna jókedvében hallatna.