Ezt az írást nagyon nehéz volt elkezdeni, maga a kezdet majdnem akkora lélegzetvételt kívánt, mint amekkorát Teddy (Bán Bálint) vett, hogy fennhangon (többen szívükhöz kaptak!), jó falusi menedzser módjára, vagyis egy vásári kikiáltó stílusában az alagsorba invitálja a kedves egybegyűlteket. Láttam, ahogy lassan besomfordál, egészen nyugodtan és természetesen, ahogy nézi az előtérben állókat, és a pillanatot várja, hogy lecsaphasson.
Azért volt nehéz ezt elkezdeni, mert honnan kezdjem: onnan, hogy egy ideje már csak üres-üreges-üveges férfiszívekbe boxoltunk, és kellett valami kihívás jellegű? Vagy hogy a fiatalkori spontanaitást akartuk visszacsalni egy kicsit az életünkbe, amikor a jegyirodában az utolsó rendes ülőhelyekre vártunk? Vagy hogy valami barátságfélét akartunk megmenteni...? Ó, az ember tesz ilyesmit végszükségben - próbál menteni.
Hagyom inkább az okokat, onnan kezdem, hogy mindig nagy örömömre szolgál, ha nem egy sokadik klasszikust látok, hanem egy jobbjára ismeretlen (és ezért jobbjára ártalmatlan) szerző ismeretlen művét - Brian Friel 1979-es darabja ilyennek tűnik, habár már több darabját bemutatták itthon. Igaz, jó lett volna olvasni a szöveget, csak annak a kedvéért, hogy mit hoztak ki hőseink a lehetőségekből. Az is nagyon üdítő, hogy a pincében, az öltözők folyosóján játszanak, igen sok ajtóval, a színészek és egy beépített néző által mozgatott kellékekel és fényekkel, hogy az utolsó pillanatban, remegve megvett (és utólag kissé drágállot) jegyünk a második sorba szólt - ami egyben az utolsó is volt -, ami igen családias légkört idézett elő.
A darab ugyannak a történetnek az elmesélése három nézőpontból: a hitgyógyász, Frank Hardy (Fehér László), kedves neje, Grace Hardy (Ostorháti Bernadett) és a menedzserük, Teddy monológja. A klasszikus séma szépen, jó tempóban építi fel magát, vannak ismétlődő kedvességek, lépésről lépésre kiderülnek a részletek és az a bizonyos este is, amikor Frank meghal (vagy nem, ugye). Frank töprengése a létező vagy nem létező tehetségéről könnyed álmodozásnak tűnik Grace előadása után a halott csecsemőről, meghibbant apáról, pénztelenségről, a vitákról, az alkoholról. Teddy jelenete fogja össze és tágítja-mélyíti az elhangzottakat, a sóbizniszről és az olyan barátságfélékről, amelyek a vállukon hordozzák emberek egész életét és boldogulását. A tehetség forrásának kutatása helyett részemről sokkal érdekesebbnek tűnt az életbenmaradás, a túlélés harca a földszintes égen.
A színészek játéka zseniális volt, a színésznőbe rögtön bele is szerettem, főleg azért, mert képes volt karakterében maradva érthetően beszélni, míg a férfikollégák néha indokolatlanul mellőzték az artikulációt. A főhős adottsága, karaktere olyan rejtélyes maradt, mint a szerepe, végig nem tudtuk hova tenni, de ez természetesen jó. Most kell ezeknek az embereknek a nevét megtanulni (Fekete Ádám dramaturghoz már volt szerencsém, éljen a félműveltség).
És honnan a cím? Talán, mert senki nem bánt meg semmit, nem volt önvizsgálat, sem bűntudat - és persze én sem bántam meg, hogy elmentem, hogy azzal, akivel és akkor, amikor, mert azt hiszem, a barátságféléket menteni kell, ennek felismerése pedig szín tiszta ösztön és tehetség, még akkor is, ha később kiderül: fatális hiba.
(Itt láttam: Ódry Színpad, 2013.02.10. 18.00, rendezte: Fehér Balázs Benő)
