Nádas Péter: Egy antik... folytatás

Szóval csak azt akartam írni, amihez végülis nem jutottam el, hogy az ember élete abból áll, hogy megismeri azokat a dolgokat, amikkel nem akar foglalkozni, és kiszűri azt a keveset, amivel igen. Majdnemhogy felesleges dolgokkal töltjük fiatalságunk nagyrészét. Persze az ilyentérű műveltség nagyon hasznos, ha társalkodunk másokkal, kortárs festőket összevethetünk reneszánszbeliekkel, politikusok tetteit vagy régészeti felfedezéseket vitatunk meg, és még sok mást. De amikor magunkról, érzelmeinkről, világképünkről beszélünk, akkor hasznát vesszük ezeknek? Egy pillanatra nem hittem el, hogy minden mindennel összefügg, pedig: a világképünket pontosan meghatározzák az ismereteink, akár szeretjük őket, akár nem. Akkor Nádas is hatással van rám, de ebbe még belegondolni is szörnyű.

Nádas Péter: Egy antik faliképre (in: Emlékiratok könyve)

A tanár úr szerint, aki ebből a rövid írásból felolvasott, Nádas Péter a legjobb író, bár nem tette hozzá, hogy a magyarok között, vagy az egész eddigi emberi tudatban, énszerintem viszont egyik sem, de lehet, hogy azért van, mert nem bírom elviselni, ha végeláthatatlan mondatokat kell olvasnom, amik egy bekezdés hosszúak, persze, nem is lehetnének hosszabbak, mint egy bekezdés, most kipróbálom, hogy bírom, ha nekem kell egy ilyet írni, nem tudjuk, hogy a bácsi sem mazochizmusból írt ilye mondatokat, melyek minden mondattanos nyelvész álma, mindezek ellenére úgy érzem, nem estem hasra tőle, de lehet, hogy ez nem csak a végeláthatatlan mondatoknak köszönhető, hanem annak a kényes témának is, amit igen érzékenyen fejt ki, bizonytalanságban hagyva az olvasót, hogy a lírai én, merthogy, szerintem soha nem az író szól hozzánk egy-egy szépirodalomból, vagy ha mégis, akkor szerinte az már nem vehető szépirodalomnak, végül szexualitását tekintve hova sorolható, csak annyit tudunk róla, hogy szeret egy asszonyt, de nem derül ki, hogy ő ugyanaz-e, mint az említett jegyes, és hogy szerelmes belé a korábban atyai jóbarátnak titulált férfi, ehhez járul még az az életrajzinak tűnő adat, mármint a lírai én életéből, miszerint gyermekkorában az erdőbe járt önkielégíteni a barátjával, közben nézték egymást, elképzelhető azonban, hogy én vagyok túl prűd, vagy túl nőies, hogy nem tudom élvezni, hogy valaki egy egész novellán át faroklóbálásról beszéljen, olyan érzékletesen, hogy összefut az ember szájában a nyál, és menten bekapná a falikép barna bőrű férfijának nemi szervét, zacskóstul-mindenestül, feltéve, ha nem lett előtte rosszul attól a csorgó szentimentális hangvételtől, mellyel a lírai én felvezette azt a témát, amiről állítása szerint nem akart beszélni, majd próbál közelíteni ahhoz, amiről akar beszélni, ebben a pillanatban viszont már az olvasó is szívesen lebeszélné mindenféle további téma kibontásáról.
Huh. Eddig bírtam.