Happy Bloomsday!

Mint az mind tudjuk, különösen a kultúrsznobok, ma van Bloomsday, 108 éve ezen a napon játszódik az etalonregény, az Ulysses ún. cselekménye. Ebből az alkalomból az Ódry színpadon - pontosabban alatta, a pincében - a II. éves dramaturgok adtak elő-szerveztek installációként megjelenített előadást.

Frissítés.

A program könyvbemutatóval kezdődött, a már ismert információk hangzottak el: sok fordító sokáig dolgozott rajta, igyekeztek megmenteni a szentkuthyzmunsokat, az ideális olvasó (létező facebookos regisztráló) pedig az eredetit, a Szentkuthyt és a frisset egyszerre olvassa. Megtudhattuk, hogy a legtöbbet Molly monológját és a Kirké-fejezetet dolgozták fel a színház és a film számára, a hatvanas években hullámszerűen. Ez utóbbi persze színdarab formájában szövegeződik, szinte adja magát.

A másodévesek ősszel kezdtek el foglalkozni a szöveggel, amelyből 8 installációt készítettek: kettőt a színpadra, ötöt az alagsorba (ebből az egyik videós és folyosón az életérzés kedvéért lyányok incselkedtek) és egyet az előtérbe. Az "előadás" mikéntjét remekül választották meg: a szóban forgó fejezet ugyanis a vigalmi negyedben játszódik, éjszaka, ezért a jelenetek java a pincében, párhuzamosan folyik, jól megjelenítve a fülledt (itt: levegőtlen), zegzugos alantas világot, ahol az egyes jelenetek külön szobákban mentek (szobára mentek, haha) és nyögéseik szép alaphangzavart adtak. Az összművészetre nálam egy kövér és büdös (egyébként nagyon értő és lelkes) bácsi még rárakott egy lapáttal. Az alagsori kirándulás óhatatlanul a Vízraktér egy estjét idézte fel, ahol a fürdőkabinokban 5-6 néző próbálta meg élvezni a max. 3 fős jeleneteket: zsúfoltság, nyaknyújtogatás, tolakodás, várakozás...

Ki kell emelnem a kicsit oda nem illő "Marilyn Monroe esete a Szentkuthy-fordítással" című szobát, Nagy Orsi munkája (gyaníthatóan előadása is): egy Marilynre sminkelt hölgy egy Szentkuthy-fordítást olvas, és közben fel-fel sóhajt: "Nem értem!" vagy "Szent Kuthy!". Kevés és velős szöveg, de nagyon kreatív és igaz.

Négy hosszabb, kidolgozottabb jelenet volt (a videósról nem tudok nyilatkozni, mert nem lehetett hallani), szövegileg és képileg nagyon meggyőzőek, de ezek közül csak egy volt Dadelus-os (pont a fenti, az előtérben játszódó), három pedig Bloom-os, de nem volt zavaró, inkább érdekes, hogy hogyan lehet Bloom karakterét három eléggé különböző módon megjeleníteni (az egyik vékony-magas zavart, másik alacsony kéjvágyó, harmadik kövér nevetős).

(Itt láttam: Ódry Színpad, 2012.06.15., 18.00)

Töltött tök

(Figyelem! A recept elkészítése közben kimondható szójátékokat, mint pl. tökölés, tökkelütött, tökös törpörkölés, stb. mindenki süsse el magának!)

Ha Tündér keresztanyádra hallgattál volna, akkor nem csak az üres tök-szekér szerepelt volna a mesében, hanem a kiválogatott magvakat, borsót, lencsét, rizst kicsit megkapatva, de korántsem eléggé kapatosan a tök héjába töltötted volna, irdalt szalonnát tűzdeltél volna a tetejébe, mire taraja hármat kukorékol, legnemesebb hercegedet mennyei reggelivel vártad volna (aki ennek örömére biztosan eltekintett volna a cipő, papucs vagy bakancs viseletétől).

Paul Bocuse szeretője (Cheeni Kum, 2007)

A hétvégén a gasztronómia és a nyomdaipar szerelmesei élhették ki magukat - részemről a tahitótfalui eperfesztiválon és a könyvhéten vettem részt. Ezek bemutatása azonban igen unalmas lenne, mivel a beszerzett árut még nem került feldolgozásra, úgyhogy inkább egy korábbi élményt osztok meg, ami mellett amúgy sem lehet szó nélkül elmenni.

"A sugar free romance" - mondja a Cheeni Kum plakátja. A bollywoodi filmektől megszokott zenés-táncos-éneklős hangulat valóban elmarad, sőt, kb. két dallammal játszottak végig. Persze, happy end a vége, nem kell aggódni!

A történet annyi, hogy Buddhadev Gupta, az idősödő szakács (64) (Amitabh Bachchan) egyik főztjét visszaküldi a fiatal informatikus lányka (34) (Tabu), de másnap hoz neki egy "rendesen" fűszerezettet. (A konkrét probléma: az étel édes volt, pedig sósnak kellett volna lennie, az egyik szakács mellényúlt.) Aztán összefutnak az esőben, a főhős kölcsönadja az esernyőjét, amit a főhősnő mindig megpróbál visszaadni. Szerelmesek lesznek, össze akarnak házasodni, a lány cukorbeteg apja azonban éhségsztrájkkal próbálja ezt megakadályozni. Veje végül is 6 évvel lenne idősebb nála, ami ugye nem járja. Főhősünk irigységgel vádolja, de végül nem tudjuk meg, miért enyhül meg a szíve. Vártam, hogy kiderüljön, a főhősnő korán meghalt anyja sokkal fiatalabb volt férjénél.... A mellékszálon a kilenc éves szomszéd kislány, Sexy (Swini Khara) élete függ, aki rákos, és a főhőssel jó kapcsolatot ápol. Akkor hal meg, amikor a főhős végre elveheti a főhősnőt.

Nem nagy titok: a szövege miatt érdekes ez a film. Egyrészt nagyon karakán, szókimondó szerepeket írtak össze, és profin eljátszatták a karakteres szereplőkkel. A főhős és a főhősnő évődése és koravén kislány okosságai lenyűgözően szellemesek és bájosak.

Sexy: -Why are you sad sad?
Why aren`t you happy sad?
Why do we feel sad?
Because our heart is heavy.
Heavy heavy.
When does the heart feel heavy?
When someone hurts our heart.
Who can hurt your heart so much?
Who is very close to the heart.
Who is the heart close to?
With whom the heart feels happy.
You were happy, that`s why you are sad.
So be happy sad, not sad sad.
Gupta: -How do you know all this?
Sexy: - Experience.

Másrészt: számomra fura volt, hogy a szereplők hol angolul, hol hindiül beszéltek, és ez utóbbiba is elég sok angol szót kevertek. Mint utóbb megtudtam, az angol szavak használata presztízs. Minél többet tudsz, annál vagányabb vagy. Kicsit olyan, mint amikor shopping közben diszkusszáljuk meg a meetingen kiosztott projekteket.

Szóval aki nem akarja gyors és megszokott menetű amerikai vígjátékkal csapatni az összebújós estéjét, az nézze inkább ezt. Majdnem 3 óra (nekünk volt szünet), van benne egy kis gasztro, egy kis szerelem, egy kis társadalomkritika, meg persze egy kis romantika is, attól viszont nem kell tartani, hogy a főhősök megcsókolják egymást: tánc és ének ide vagy oda, ez egy indiai film, ahol a testi szerelmet nem szokás mutogatni.

Az IMDB-n 6.7 pontot kapott.

(Ekkor láttam: június 1., Indiai Kulturális Központ)

A farmer első 6000 éve (Az ember tragédiája)

Az ember tragédiája nagyon hasonló a Bánk bánhoz, a Hamlethez, a Rómeó és Júliához, az Antigonéhoz, a Fausthoz... felnőtt fejjel egészen más, mint akkor, amikor az adott darabról a legkiterjedtebb és legmélyebb az ember ismerete. Szerencsére tavaly a tanítási gyakorlaton volt alkalmam meghallgatni újra az elemzést, így nagyjából sejtettem, hogy miről szól az eredeti mű, még korábbról pedig volt némi képi emlékem is: a nagy színészek mind játszottak Ádámot vagy Júliát lánykorukban, és az életrajzot illusztráló képek gyakran jelennek meg ezek a szerepek.

Biztosan Szatory Dávid és Tenki Réka porfóliójában is jól mutat majd egy kép a nyitójelenetből. A színészi játékra nem lehet panasz, de a nadrág...? Ádám és Éva nyitójelenete egy rossz farmerreklám. A Nemzeti nem titkolt célkitűzése a fiatalok megnyerése - denanehogymár, csak az modern, ami farmer? (És talán ugyanez érvényes a magas sarkúra vagy miniszoknyára...) A farmer egyenlő volt a lázadással, de túlzás lenne azt állítani, hogy egy gyerek manapság lázadásból venne farmert. Különösen ha színházba megy, mert a közönség öltözködési kultúrája jelentősen változott, egy farmer bőven belefér. Vagy tévedek, és mindenki úgy érzi, ez a lazaság szimbóluma? Öltöny helyett farmer - ennyire irodisták lennénk? Azt kell hinnem, hogy a farmer olyan, mint a rafinált ételízesítők: mindenbe lestrapált darabba bele lehet tenni, és kész a modern finomság, mintha ez lenne az út a legfőbb célközönséghez: a fiatalokhoz, hiszen aki farmert visel, vagány csávó. Egyébként ha láttam volna a hazai tévében azokat a farmerreklámokat, amelyeket a nagy Amerikában készítettek, akkor inkább úgy érezném, hogy a farmer a szabadságot, a függetlenséget (és a márka által régóta nyújtott minőség biztonságát) jelenti, ez azonban Ádám és Éva esetében szóba sem jöhet, a Paradicsom, és úgy általában az egyistenhit nem az önállóságról és a szabad akaratról szól.

Istenre persze szövetnadrágot (mellénnyel, zakóval) adott az öltöztetőnő, erősítve azt a sztereotípiát, hogy őnagysága egy kedélyes öregúr, rögtön nagypapája a játszóknak. Persze, Lucifer aggastyánnak nevezi, de ennyi farmer mellé nem fért be egy fiatalabb jóember? (Aki valóban hasonlítana képmására?)

László Zsoltot pedig valaki Stingnek öltöztette, a két cipzáros mellénykéje és 'Lord' feliratú övcsatja őszintén irigylésre méltó.

Azért folyik ilyen hosszú értekezés a jelmezről, mert túl szövegidegen. A szintén a Nemzetiben látott Hamletben nem zavartak a modern ruhák, mert a szöveg is modernizált volt, itt viszont (érthető okokból) nem állt rendelkezésre frissített szöveg, és az én kis szívem nehezen fogadta be a kontrasztot.

A rendezés legjobb része az egymásra rakódó díszlet: az édeni tollakra hullik az azon kívüli föld, erre építik az egyiptomi gyermekmunkások a szilárd játékteret, és úgy általában, semmilyen kelléket nem visznek ki. Nem utolsó Kopernikusz Stephen Hawking-ként való megjelenítése. (Kíváncsi lennék, hány gimnazista ismerte fel!)

A sokat szidott előadásban durva jelenet (pontosabban: a tv-ben láthatóakhoz képest) nem szerepelt, mindenki, aki ezeken megbotránkozik, nem látott még Krétakört. Összességében nagyon dicséretes a célkitűzés és a megvalósítás - különösen azért, mert ahogy a színpadon a színek, az előző előadások emlékei is úgy rakódnak le. A legvégén, amikor a nagy fehér félgömb ráborul az emberpárra és ők kimásznak alóla a tetejére, nem lehetett nem felidézni a Nemzeti nyitóelőadásán játszott darab nyitójelenetét, ahol Ádám és Éva egy hátulról megvilágított gömbből másztak elő. Így libbent be az újrakezdés hangulata a széttúrt színre...

(Nemzeti Színház, 2012.05.21-i előadás, rendezte: Alföldi Róbert)