Péntek, temetés

Üdv megint. (Akik a szaftosabb pletykákat első kézből akarják tudni: a gépen felépülése óta megint közelebb kerültünk egymáshoz...)
De nem erről akartam írni, hanem röviden egy rokon néni temetéséről, aki valóban ijesztő sebességgel épült le és halt meg. Ez volt életem második részvétele temetésen, de az első rokoni. Hogy e mögött mennyire hasznos pedagógia húzódik meg, abba ne folyjunk bele, mentségemre legyen mondva, ritkán halnak meg a rokonaim és a barátaim, nem nagyon tudtunk kísérletezni.
Ha szorosabb lett volna a kapcsolatunk, valószínűleg jobban megérintett volna - persze így is, és nagyon sajnálom, őszinte részvétem a családnak. Tesóm keresztapjának anyja, anyai nagypapám első unokatestvére volt, ritkán találkoztunk.
A pap bácsi nagyon szép beszédet mondott a kis cserhátsurányi evangélikus temetőben, egy dombtetőn, zuhogó esőben, térdig sárban.
Egy temetés tényleg nem vidám dolog. Nincs rosszabb, mint a zokogó (közeli)rokonok arca. A halottnak - bocsánat - már kvázi mindegy, mert a mennyországból pislog le, node kérem, mi lesz azoknak a szomorúságával, akik itt maradtak??