Lélegzem

Most valami leírhatatlan tompaság visz előre, könnyedén, mintha súlyom nem is lenne. Testem emelkedne, de a fejem elnehezedik. Lassan lélegzem. Lebukom az asztalra, húzza valami a fejem lefelé, pedig nem akarom, húz bele az asztalba, húz le valami ismeretlen erő, kihalt utcák hideg aszfaltjára, amiken annyit jártam, megcsókolnám minden kövét azoknak a szent házaknak, visszaadnák a hitem, hogy újra a felszínre bukhassak. Pedig kellemes ez az ájulás, a régi emlékek közül a meleg fürdőket juttatja eszembe, a meleget, amit már olyan régóta nem érzek jólesően, mert mindig fázom. Ott is fáztam, a piros falú kocsmákban, ahol kopott rámákból regényes szemű emberek néztek le rám, olyan senkik, mint én, csak nekik már egy falon lóg a képük, pedig voltak valakik, tartoztak valahová, lélegeztek és lüktettek, mint a tér, amibe most belebámulnak. Van valami hideg a tekintetükben, ami visszaveri a gyertyák lángját, a szemünk lángját, titkolt vágyaink és éhségünk legbiztosabb jelét, semmivé tesznek, mint amilyenek ők maguk, fojtott fényképek, egy letűnt kor néhány megmaradt pillanata, amikor néhány ember a magasztos emlékezésnek lefényképeztette magát, de nem lettek senkinek sem fontos emlékei, pusztán egy turistacsalogató kóceráj gyér lámpájánál a kísérteties dekoráció.

Csak annyit tudok, hogy lélegzem, lassan lélegzem.