Anyukám mindig mondja, hogy egy nőben legyen annyi tartás, hogy nem megy be a konyhába. Úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát: elvitettem ma magam Pest legexkluzívabb kínai éttermébe. Mivel csak egy egyszerű vacsorát akartunk elkölteni, mellőzve minden flancot, mert nem szenvedünk feltűnési mániában, ezt mindenki megállapíthatja, aki csak egy kicsit ismer minket: mértékkel és ízléssel, ez a mi jelmondatunk, de mondani sem kell, hiszen messziről kiviláglik, az auránkban hordozzuk a letisztultságot, ezért egyszerűen rendeltünk, éppen csak enni akartunk, hogy itthon már meg se éhezzünk, én se söndörödjek ki percenként a konyhaszekrény sarkához szotyiért, Gusztáv se pusztítsa a túlélő-csokikat, egyszóval szerényen bevallottuk a főpincérnek, ne sértődjön meg, mi csak bekapnánk valamit, hogy elkerüljük az esetleges otthoni kenyérvajazást. Ennek következtében előételnek csiliszószban mártott marhagyomor falatokat ettünk és pirított csirkelábat roppantottunk. Utána cápauszonylevest következett. A főszakács ajánlatára - akivel sikerült lassú tűzön összemelegedni - Gusztáv szárazra főzött halat választott főételnek, jómagam borsos sült rákot csipegettem. Valójában mindketten a desszertre tartogattuk kapacitásunk javát, és meg kell hagyni, okosan tettük: a licsi kompótot és a mézes sült ananászt senkinek nem lett volna szíve otthagyni...
Anyukám most büszke lenne rám: elintéztem, hogy egy hónapig ne kelljen bemennem a konyhába: nincs miért, mert elfogyott kajapénzünk!