Így összekeverednek a dolgok, kuszán, tejszín és kávé, csak azokra a megszokott dolgokra emlékszel, amiket egész nap csinálsz, kevergetsz valamit egy csésze alján, talán a cukrot, mert úgy emlékszel, hogy sok cukorral szereted, bármi is legyen az az asztalon, rutinból nevetsz és gesztikulálsz, közönséges vagy, de szép és kedves, magadénak érzed a várost, úgy mutatod be, mintha mindig is ott laktál volna, pedig nem tudod magad sem, hogy hol vagy, válogatsz a szavak, nyelvek, arcok között, hogy egy pillanatnyi csendben oda-vissza fordíthass tökéletesen hétköznapi mondatokat néhány tökéletesen különleges ember között, akik aztán szavak nélkül is képesek összehozni egy háromfelvonásos romantikus drámát, és lejátszák nélküled, miközben te lassan hazaballagsz, mert folyton mész, fogynak az utcakövek, a lábadban érzed minden méterét az útnak, amit magad mögött hagytál, de már homályos, hogy ezek a kövek melyik városban voltak, hogy megbotlottál-e, felsegítettek-e, de lehet, hogy ezek a kövek nem az utcán, hanem a házfalakon voltak, a templomtornyon, és ott sétáltál fel, hogy fentről még néhány képet készíthess az albumodba, megmutatod majd otthon, hogy forog a világ, amikor a szélkakas vasa áll ki a hasadból, fúj az északi szél, és te tehetetlenül szédülsz az ágyadba, véresre kaparod a kezed éjjel, azokkal kapaszkodsz az álmaidba, amikben kevergetsz valamit egy csésze alján, talán a cukrot...