Valentin-nap

Nem vagyok Amerika híve. Messze van, túl nagy, fura popsztárokat kreál magának, nem is beszélve a filmjeiről, amiknek állítólag közük sincs a valósághoz, pedig normál emberek rohangálnak benne. Egy-egy gasztroblog néha felkelti az érdeklődésemet, de nem tudom elképzelni, hogy arra a híg kávéra gerjedjek. Vagy a hamburgerre. Vagy a hot dogra. Piroskanéniék voltak ott tavaly, csináltak 5-6 órányi felvételt, mutattak belőle részleteket... ott minden olyan nagy. És a legtöbb dolog hasonlít valamire. Mert mindenki máshonnan jött - aki egy picit is érdekes, az első puritánok nem egy nagy durranás.
Fannival egyszer terveztünk egy anti-amerika napot, de a zászlóégetésen kívül nem emlékszem semmi más programra.
Sokmindent Amerika számlájára írok. Pl. a Valentin-napot. Egy embertömeg, aminek nincs közös múltja, sem szokásai, kitalál magának. Bármelyik szentet előrángathatták volna, mind szeretett, mind az igaz isteni szeretet nevében halt meg, a legtöbbje csúnya kínzások után. Valentin neve jobban mutatna a képeslapon, mint Rókusé? Lehet. De a szeretet szívünkben lakik és cselekedeteinkben mutatkozik meg, feleim! Nem egy csokor bonbonban, szívecskés ülőgarnitúrában vagy nem tudom.
Mivel ez volt az első, tartottunk Valentin napot, a következőképp. A szüleim reggel jól letoltak a házimunka miatt, ezt szó nélkül hagytuk, egy üzletházban ebédeltünk, utána könyvtár, majd finn kortárs kiállítás, végül vacsi egy kínai étteremben. Itthon vacsi még egyszer, popkorndagasztás után pedig megnéztük a Katyń-t, amit kb. szeptember óta tervezünk. De vettünk két marcipános kedvességet. Nehogy bárki éhenhaljon miattunk.