Vak vendéglátás

Ezen a héten olyan helyeken ettem és ittam, melyeken nem jártam eddig, és legközelebb is csak akkor fogok, amikor egy nagyon gazdag néni vagy bácsi géppisztolyt szorítva bármely testrészemhez megkér erre.
Vasárnap este, amikor egy ismert budai bevásárlóközpont alagsorának elegáns klubjában Hans annyit fizetett egy üveg borért, amennyiből Mamával ketten fél óra alatt derekasan be tudunk csiccsenteni, még nem gyanakodtam, főleg, hogy a maradék fél litert felvittük a várba, ami igen nagy lazaságra vallott.
Hétfőn este azonban bekeményített: közölte a városba jövet, hogy ő akkor gulyás. Mondom neki: azért ne legyünk vicces kedvünkben. De, de, ő gulyás, hol lehet olyat enni? Kizárólag überturpista helyeken, édes fiam. A busz viszont nem állt meg a Gellért téren, úgyhogy végül a Lámpásban kötöttünk ki. Kedves, figyelmes személyzet, olyan tízből tizenkettes egészen el voltam ájulva. Hansnak gulyás piros zománcos edénykében, ahogy kell, nekem csilis-kókuszos leves, malomkerék nagyságú tányér alján két deci finomság. Tényleg jó volt. Desszertnél kiderült, hogy a gyereknek mogyoró allergiája van. Semmi vész, így ugyan ugrott a magyar desszertek java, de egy csokibögrében érkező tiramisu és egy dobostorta pont belefért.
Egész rosszul lettem. Folyt. köv.