Vers őszilével [1]

Szia!

Emlékezz vissza, hogy jártuk az erdőt, szüntelen tapodta lábunk az ösvényt, és mennyire a pokolba kívántuk ezt a levélhullató őszt, a félig meztelen fákat, az erezetes sárga leveleket.
Én nem tudom levetkőzni a nyarat.
Megtartottam a leveleimet, mindet, amiket neked küldtem volna.
Nem vitt rá a gravitáció. Vagy a postabélyeg.
Pedig, emlékszel, hogy hemperegtünk az avarban?
Alattam lüktetett a föld, fölöttem a szíved - vagy fordítva, már nem emlékszem.

Simogatom fényképed aranyos keretét, kicsit lepattogzott a festék itt oldalt, kézfejed felett.
Gyertyák fényét csillanja vissza üvegszemed kékje, bevilágítom lángjaival az egész fekete észt éjjelt, Tartu ege visszatükrözi pici fénypontjaim.

Nincs mit mondanom. De ha lenne se lenne kinek. Így is túl beszédes a némaságom.
El lehet felejteni az anyanyelvet?
Mert ha igen, szeretném minél előbb elfelejteni a szavaidat. Amikkel becéztél, amikkel szidtál, azokat, amelyeket messziről kiabáltál utánam az utcán, és azokat is, amiket suttogva ejtettél fülembe, mikor magad alá gyűrtél. És azt is: szia!

Feltámad a szél. Remeg a fákon minden megmaradt levél.
Reggel az egyetemre menet rugdosom a hullott leveleket.

Kint vagyok, mert kijöttem, ide nagyon messze. Nem elég messze. De ha bemegyek, attól még nem leszek bent.

Bent - hozzád, veled, neked.
Kint - mindenhol máshol, mint ölelésed, a kint az a valahol, ahol nagyon nem szeretek lenni.
Nyelvem megrabolt.
Szótáram egyszerre a minden és a semmi.



[1]
Mincsev Vaszil: Őszi levél

Tere
A süvöltő emlékek szele
eléd sodorja az őszi leveleket.
Aranygyertyák a múlt oltára elé,
míg az éjszaka nem veszi ölébe.
Minek mondjam azt a szót?
Csak azért, hogy a magyar nyelv inkorporáló voltát bizonyítsam be?
Nem azért jöttem, hogy az észt nyelvet tanuljam végre meg?
De.
Csak nincs kinek mondanom
Armastan sind,
Armastan sind.
Bár szépek és magasak mind -
de a tartui szél is csak tehozzád visz, tehozzád int.
És (mintha) szívesebben lennék
egy őszi levél ablakod előtt,
kint.