Egy vers alá[1]

Az évekkel nem alkudozom, nem veszekszem, ha jönnek, nem szabódom, ha valahol bő vagy szorít, amit rám szabtak könnyelműen.

Polcaimon arról álmodnak a könyvek, hogy egyszer kirügyeznek.
És hogy majd a múzsa szedi csokorba a hajladozó sorokat.
És kiszóvirágzik a félénk főnév.
És a szemérmes szintagmák karöltve járnak.
És kivirul a világnak világa, úgy gyújt fényt a néma éjszakában.

De összegabalyodik nyelvem a számban.
Hol van a kard, mely egy érvágással megoldja nyelvem, és a bennakadt szó folyama rizzsé duzzadhat, hogy megetethessem vele a jó szóra éhezőket, akik aztán szófosást kapnak és hangosan átkoznak el, hogy hal(l)jam?

Hol van a kard, hogy levágja a fennakadt hangokat, a cinkos néma - de akiben megmarad a szó, pont az lesz az áruló?

Nyár nyár után múlik, és telet követ egy újabb tél.
Sárga papírlapok porladnak kezeim közt semmivé.
Az évek újra- és úrjaszülnek gondokat.
Reggelente egyre fáradtabban öltözik fel bennem a gondolat.
Új papír széle sebzi fel kezem.
Vérem oly vöröslő, mint őszes hegyekben az alkonyat.




[1] Mincsev Vaszil: És igen

Az évekkel nem alkudozom én
A polcaim csak álmodnak
hogy könyveim majd egyszer
kivirágoznak
De régen már a balta
a szárnyaik levágta
a leveleik sárgulnak
csak fakulnak az évek során
Az évek meg csak lankadnak
mert egyre többen vannak.