Jókai után Kemény Zsigmond narrációját utálom a legjobban: hogy lehet két fejezettel a vége előtt kinyírni a fél szereplőgárdát, ráadásul úgy, hogy a főhős már bevallotta szerelmét a főhősnőnek, majd egyik oldalról a másikra úgy kivégzik, mintha valami huszadrangú mellékszereplő lenne? Skandallum. És, megjegyzem, az utolsó előtti lapon élőként van említve az a személy, akinek az első rész végén (és 10 évvel korábban) deklarálva van a halála. Viszont elhangzik az a gyönyörű félmondat: "...de egyébiránt mindennek bőségében vagyunk, s leginkább a gondoknak."
Olvassatok Krúdyt. A Fogorvosok Országos Szövetségének ajánlásával.