Vérnyúl

Ma kicsit szontyolgós napom volt. Szerencsétlen reggel, rossz kávé, kapkodás, Micimackó az orvosnál, semmi ehető a boltban, jegypénztár zárva, az órám kivételesen unalmasra sikeredett... kb kezdtem feladni, amikor Emese írt, hogy mehetek ingyé a Szépműbe Muchát nézni. Egész odavoltam. A Szépmű teraszán ittam a presszót, lágyan fújt a szél, a fekete strasszköves kabátom volt rajtam, vastag fekete pamutzoknival és kötött pulóverrel. Nem bíztam semmit a véletlenre: legutóbb, a másik kiállításon annyira hideg volt bent, hogy az egész évfolyam egy sarokban összekuporodva-egymáshoz bújva várta, mialatt a (bizonyosan svéd származású) idegenvezető usankája alól ki-kilesve elrebegi azt a kevés fontos tudnivalót, ami a szórólapon is olvasható. Amíg vártam Emesére, elmélyülten húzogattam ki a számból a rágómat, egész hosszúra kinyújtva, olyan hosszúra, hogy csodájára járt ott a teraszon mindenki. A kiállítás önmagában nagyon tetszett, a legjobbak azok a ruhácskák voltak, amiket a hölgyek viseltek, teszem hozzá, a legtöbbje elég sokat nem takart el, utcai viselésükről csak nagyon nagy melegben lehetne beszélni. Persze, lesz meleg, senki ne aggódjon, és akkor én minden bizonnyal fogok ilyen ruhákat viselni, és őszintén remélem, hogy a szemközt lakó fiatalemberek megbotránkozását nem vívom ki majd.
A nyúlról csak annyit akartam említeni, hogy egyrészt bemászott az ágyneműtartónkba (ez mindennek a teteje, habár egészen pontosan az alja), másrészt megtagadta a répaevést, ami közfelháborodást keltett az utcában.