Összességében elég jó hetem volt: bezsebeltem néhány ötöst, megejtettük a nagy beszélgetést az észt tánccsoportban (aminek pozitív eredménye lett, vállveregetés kiutalva), és néhány percig még ezt is elhihettem, hogy fontos vagyok valakinek. Mert szép, ha az embert szereti a családja, de az azért picit más, mint amikor férfiember szereti. Rozmaing Kázmér (nevezzük így) ugyanis visszamondta az eheti találkozót - gyanítom, tőle sem kapok jegygyűrűt karira, ha egyáltalán megemlékezik rólam ezen a szép ünnepen.
Sebaj.
Illetve: afenébeis! Igenis baj. Nem azon az egy ajándékon múlik, tényleg, hanem az önbecsülésen. Nálam csúnyább és/vagy kövérebb nők rohangálnak pasival a kezükben. Azt kell hinnem, Guszti megátkozott, de nagyon. Na megállj, Guszti.
Szóval, minden tökéletes, mert nem zargat senki, lehet tanulni meg ismerkedni bátran.
Azért Rozmaring Kázmér két szép szeméért elmorzsoltam egy könnycseppet a magaméban, bár elég túlélhető történet.
A nagyobb baj az, hogy ezen a héten még nem ittunk Mamával, pedig igencsak kéne. Feltétlenül bepótoljuk. A hét mottója, ennek ellenére, vagy pont ezért: "There's no vodka left, what shall we do my friends?" (Rotfront)