Á. Zsolt [1]

(Vasil és én)

Szárnysuhogtató erdők mélyén kereslek a rozsdabarna avarban.
A csöndre lélegzetem ránehezül.
Szárnyukvesztett angyalok bolyonganak így, istenük nélkül.

A szám egy befagyott vértó,
csak a te fényed ébresztené föl.
Kelj föl
pirkadj
derengj
légy

Késik a hajnal, kifordított üst az ég.
Füst és kávé után,
a ködbe vesző homály mélyén csillog szembogarad barna kitinpáncélja.
Nyakamba mászik, hajamba akad, titkosan rág, belülről kifele halad,
amíg teljesen fel nem emészt és meg nem adom magam.
Nincs rajtad kívül játék, mert te magad vagy az.

A szám a fény, ami tested fölé nyílik.
Nem vér a vörös, ami folyik
az az ajkam

A búnak áttetsző tiszta hajnalán
te vagy a játék
és rajtad kívül minden csupa vér.

Csak a csókok.
És a sűrűre fonott ujjak kalásza.
Kipereg az idő kezeink közül, száraz szemeink forgatja a halál,
a vakbuzgó élmunkás.

tenyeremmel simítom homlokod
csókjaimmal tisztára csókolom
csillagfényes tested
mert nagyon szeretlek
meghalok a bűneidért

Boldogságunk ködként lebeg a tájon.
Mint tiszta hajnalok alja, vércsíkosra kaparom az arcom.
Testedbe kapaszkodom. Szép.
De ha felkel a nap, véget ér a játék.

Pirkad
A szám a fény, ami a tested felé folyik.
De nem nyílik, mert elfogyott a vér

Áttetsző hajnal boronálja ráncaim.
Arccal a földnek fekszem.
Kifordult szemeim utolsó képe te vagy.
A test csak játék.
Párolog a vér, mint a tavaszi harmat.

Elfáradtam létezni,
a szavak megfagytak az ajkaimon.
A hó is csak egy gúnyos mosoly a hajnalban,
amikor jön az este és minden kék lesz
a feledéstől


[1]
Radnóti: Az áhítat zsoltárai (részlet)
A búnak áttetsző tiszta hajnalán
te vagy a föld, a test, a vér
és terajtad kívül minden csak játék.