Cudowny

Kedves Szívem!

Írtad, hogy szeretnéd, ha otthon lennék veletek.

Nem mehetek haza... ez egy olyan város, ahol abszurd és csodás dolgok történnek. Olyan egy kicsit ez, mint egy álom, vagy inkább mint egy Kusturica film. Gyönyörű véletlenek vannak. Mindig azt kérdezem magamtól: mennyi volt a valószínűsége, hogy....? És ez a szám a 42 töredékének töredékét sem éri el. És párhuzamok vannak, és futnak a szálak, összeérnek, szétválnak, mint valami mesében, amit egy öreg bácsi ír a Kazimierz egy kocsmájának kopott asztálánál.
Persze, kell hozzá egy Berni is, aki hisz ebben a városban és hisz a csodákban.
Olyanok ezek a történések, mint egy felrobbanás előtt álló bolygó: kicsire összehúzódik és mindent maga felé húz, és akkor a sok csoda összerándul egy helyre és akkor hirtelen felrobban az egész.
Akkor tudok hazamenni, ha már feltöltődtem itt. Ha az öreg bácsi befejezte a novellámat és letette a tollat, és csak ül a gyertyafénynél tovább, egy kicsit még elgondolkozik, hogy jó-e ez így, de aztán nem javít bele. Minden úgy van jól, ahogy megírta, nincs ezen mit gondolkozni. Iszik még egy sört, rágyújt, nézi ahogy a füst szétolvad a levegőben. Akkor átülök az asztalához, és azt kérdezem tőle: Uram, befejeztél engem? És ő azt válaszolja majd: be, lányom, akarod visszaolvasni? És én azt felelem neki: nem... én megéltem a csodáidat, emlékszem rájuk, nem akarom újra elolvasni őket. Akkor ő bólint és mosolyog, és azt mondja: a legszebb csodáimat élhetted meg, ennél én többet-szebbet nem tudok és nem akarok tenni veled. Már boldog vagy, nem? Bólintok és mosolygok. És azt mondom neki: akkor itt az ideje, hogy elmenjek haza. Bólint és mosolyog. Felsegíti a kabátom. Kezet fogunk, de aztán visszahúz, és ad még egy csókot is.
És én kilépek a fájdalmasan hideg éjszakába.