Tavalyi hó

Pelyhekben hullik a hó,
fúj a szél s a néma tarló
maga az anyaföld,
melyben csontjaim összeaszva
fekszenek kupacba rakva.

Vidám az a tél,
mikor csontok között
fütyül a szél!

Mozdulatlan a rög,
mellyel a tarló beföd,
örök a csönd, a végtelen mező,
ahol a végtelen sorok közt
örök és végtelen az idő.

Vidám az a tél,
mikor csontok között
fütyül a szél!

Sok kis fürge láb
ássa ki koponyám
s visszhangzik a károgás benne,
kutató csőrök vájnak
új nyílást fejembe,
melyen át majd tavasszal
csorog be a hólé lassan.

Vidám az a tél,
mikor csontok között
fütyül a szél!