Emlékezés

Tengernyi gondom partján ülök
és egy elszáradt levéllel kavargatom
az apró jégszilánkokat a vízben.
Csontjaimban érzem már
az anyaföld fagyát.
Most kell emlékeznem, itt,
amíg nem jön a dagály,
és nem terít be a fekete víz.

Már a tengermoraj is olyan,
mint éjjeli halk meséid,
és a szél... mintha csak te fütyülnél.
Hallom belül kacagásod,
mint mikor az erdőn át jöttél,
hozzám, azon a szűk kis ösvényen,
melyet azóta sem találok.
Emlékszel még, hol hagytam el
rubintköves szölgömet?
Ott maradt a magas fűben koszorúmmal,
és az erdőn is, mikor málnát és gombát
indultunk szedni kora tavasszal.

Lassan leszáll a vízre a köd.
Minden szürke vagy fekete.
Én még itt el-emlékezgetek,
míg a víz kúszik felfelé lábamon -
akár régen puha tenyered .

Hallom már a károgást.
És mind feljebb jön a dagály.
Tudom, egy kis csőr, ha éhes,
a fehér csontot a puha hústól
milyen szépen megtisztítja -
és ha majd ez a fekete lé kivet,
én is milyen tiszta leszek.

Érzem, ahogy jön fel a víz
és én lassan belefagyok.
Szúrják a jégszilánkok mellkasom
és szívem szorítja a fájdalom.
Kiáltanék, de hiába. Itt nem lesz olvadás.
Lassan, lassan, kúszik fel a dag