Balaton, haverok, partitájm

Itt vagyok, Balatonon, ahova nem járok, a haverokkal, akiket csak hallomásból ismerek, magányos vagyok, egyedül vagyok, ki ad enni a kis Vuknak?
Sokat ittam már - a 'Részegedj okosan' a legvagányabb játék, amit valaha játszottam. Húúú, mennyi pia.
Csuklok. Még van 2 adagom (=kb. 6 cl tömény). Kólával higítva a rum. Tesóm után koktél szabadon. Remélem, még nem szakított a barinőjével, mert már bőven van mire inni, állítólag van a hűtőjében valami megbontatlan likőr. Innunk kell rá. A Tesómra. W ogóle a szemét pasikra. A falábúakra, főleg. Akik csalnak, azokra is. Meg a puhányakra.
Nem jó itt. Pedig - őszinte vagyok - szeretem ezeket az embereket. Mind imádnivalóak, egytől egyig. De valahogy mégsem.
Krakkó, Krakkó. Sírni szeretnék. Follyanak a könnyek, mint a Wisła, szeretném újra kiejteni ezeket a hangokat, ezeket a különleges affrikátákat, folyamatosan beszélni, de nem magyarul, valami érthetelen nyelven, amitől még magyarabbnak tűnök, aki soha nem voltam.
Adjatok enni az éhezőnek!
És Te, Legkedvesebb Krakkói Vendégem, emlékszel még rám? Miért nem válaszolsz? Miért a hegyek visszhangja az egyetlen válasz?
A többi néma csend, de itt süvölt a rock.
Ne adjatok életvezetési tanácsokat. Már így is túl sokat kaptam, de egyneik sem láttam semmit hasznát.
El vagyok merülve. Söpörjetek össze és nevessetek ki.