Sámli

Hosszú, szótlan erdei menetelést bontott meg szavaival.
- Egészen biztos vagy benne?
- Persze.
A vastag kötélcsomót áttette a másik vállára - nehéz volt egy ilyen legyengült szervezetnek több órán át cipelni ezt a kevéske terhet is (az Erdőtündér ugyanis mindennap fogyott egy kicsit az utolsó hónapokban). Határozott válaszom ráncokat csalt arcára, ajkát harapdálta. Mentünk tovább némán. Az utat figyeltem: úgy rémlett, nincs messze már a leágazás, amit keresünk.
- Erre.
Letértünk. Magas gaz, kuszán nőtt bokrok között törtem az utat a kis sámlimmal. Végre megérkeztünk a fámhoz. Ebben az erdőben mindenkinek saját fája van. Régen jártam erre. De idejében, mert a nap már elindult, hogy befészkelje magát két lankás domb közé. Felerősítettük a kötelet, majd megálltunk egymással szemben.
- Hát, akkor szia. Remélem, nem fog fájni.
- Ne aggódj - kínosan mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?
- Üzensz valamit valakinek?
- Már elbúcsúztam mindenkitől, akitől akartam.
- Oké, ahogy akarod.
- Ja, a sámliért gyere vissza, hátha jó lesz még valamire.
- Persze, mindenképpen.
Gyorsan megölelt, majd magamra hagyott. Nem sokkal később én is magamra hagytam magam.
Éjfél felé feltámadt egy kicsit a szél - úgy hintáztatott, mint valamikor nagyon-nagyon régen Nagymamám egy koszos játszótéren a panelok között.