Lufi

Nem tudom, volt-e valaha önbecsülésem, de ha volt is, elfogyott. Kimerítő ez az ingadozás, amiben a családom hintáztat. Szeretnék nyugodt lenni, szeretném, ha senki nem cseszegetne, nem noszogatna, nem szidna le. Utálok dühömben és elkeseredésemben sírni. Megkérem a Télapót, hogy hozzon nekem egy olyan füldugót, amivel nem hallom azt a sok rosszat, ami a fejemre zúdul, és egy olyan szemüveget, amivel csak a jót látom, az utálkozó és gúnyos arcokat nem. Nem tudok együtt élni azokkal, akik nem szeretnek, de nem tudok elmenni sem, és nem tudnék nem visszajönni sem. Megrekedtem valahol a semmiben, lebegek, mint egy lufi, mert az vagyok, céltalanul lebegő, tehetetlen üresség, várom, hogy valami vagy valaki kipukkasszon.