János feljött Pestre, egy koncira, s ha már itt volt, találkozott velem is. Erre az alkalomra próbáltam ruhámmal azokat a szép időket felidézni, amikor még Nowa Hutában futtatott minket a mi kis alfonzunk. Sikerült is: a Deákig 5 felajánlást kaptam! (persze egyiket sem fogadtam el) Megnéztük a nemzeti gödrünket, ahol tényleg sok ember volt - úgy látszik, mégiscsak igaz az, hogy ez itt a város legmenőbb pontja. János meg is állapította: pózer egy hely ez. Azért felittuk a helyi alkoholkészletet, és vidáman tovább indultunk. Elsétáltunk a Jászaira, ott van ugyanis az a lebuj, ahová Mamával mostanában csörögni járunk. Nem csalódtam. Szürreális volt, de jó. Valószerűtlenül felöltözött emberek valószerűtlenül táncoltak. Ittunk még egy pár pohárral, levezetésképpen, és persze táncoltunk. Jánosról szabályosan folyt a víz, én sem panaszkodhattam: amikor csak felemeltem a karom, ájultan rebbentek szét az emberek. Amikor már minden teremben rossz zenét húztak, fogtuk a sátorfánkat és kisétáltunk az első metróhoz a Deáktérre. Közben leültünk a Krúdy-háznál egy kávéra (egy török büfében vettük). Megállapítottunk, hogy nagyon jó este volt, és sort kell még keríteni ilyen típusú társadalmi megmozdulásokra. Az első metró 4.40-kor van a Deákon. Amikor János besüvített az alagútba, felhívtam a hegedűtanárom, hogy tudok-e néhány óra múlva órára menni. Nem tudom, mit gondolhattam. Felvette: nem aktuális. Na ja. Ötre otthon voltam.